Gaál Attila (szerk.): Tolna megye évszázadai a régészet tükrében. Válogatás az elmúlt tíz év ásatási anyagából (Szekszárd, 2001)

I. szekszárdi Duna-hídhoz vezető S-ö gyorsforgalmi út feltárásai és más leletmentések - Zalai-Gaál István. Az újkőkor kutatásának legújabb eredményei Tolna megyében (1–3. tábla)

A Starcevo és Körös kultúrák elterjedési területétől északabbra, ezek hatására alakult ki az ún. vonaldíszes kerámia népének kultúrája a Kr. e. VI. évezredben két nagy területi tömbben, úgy, hogy a helyi ősi (késői palaeolitikus vagy mezolitikus) lakosság átvette és maga képére formálta a délről megismert technikát. A nyugati vonaldíszes kerámia a Dunától az Atlanti-óceánig, Hollandiáig terjedt el, de megvolt a mai DNy-Szlovákia, D-Lengyelország, Erdély, Moldávia és Ukrajna egyes vidékein is. A keleti vonaldíszes kerámia lelőhelyei KMagyarországon, K-Szlovákiában, ÉK-Erdélyben, ÉNy-Bánátban, illetve KárpátUkrajnában fordulnak elő. A Dél-Dunántúlon, így Tolna megyében is megtalálhatók a legkorábbi és a korai nyugati (közép-európai, dunántúli) vonaldíszes kerámia leletei, de a nagy területen elterjedt ún. keszthelyi csoport, a kottafejes kerámia és a zselizi csoport leletei is, melyek nagy számban kerültek elő a legutóbbi S-9 autópálya leletmentések során. (2. tábla 2-3. kép) Az edénykészítésben számos változás, újdonság tapasztalható ebben az időszakban. Új edény fonnák jelentek meg, nagy számban fordulnak elő vékonyfalú, finoman iszapolt agyagból készített edények is. Jellegzetes a kerámiaedények bekarcolt vonalakkal és festéssel történő díszítése. A vonaldíszes kerámia népe továbbfejlesztette a földmüvelés technikáját. A csontból készült szerszámok mellett legfontosabb eszközeik a nagyméretű, csiszolt, kaptafa alakú kőfejszék, balták, vésők voltak. Ún. irtásos gazdálkodást űztek. A növényeket a fáktól megszabadított felületeken termesztették és amikor a talaj kimerült, újabb területen irtották ki a növényzetet. De később, évtizedek múltán, amikorra a talaj regenerálódott, s ismét alkalmassá vált a megművelésre visszatértek korábbi területeikre. Az állatállomány döntő többsége ekkor már helyi eredetű: a vaddisznóból és őstulokból háziasítottak a házisertést és a szarvasmarhát, de igen jelentős szerepe volt a vadászott állatoknak is. Legtöbb építményüket nyugat-európai lelőhelyekről ismerjük: általánosak voltak a cölöpszerkezetű, fonott és tapasztott falú, nagyméretű, több helyiségből álló, sátortetős hosszúházak, de kisebb építményeket is használtak. Falvaik néhány hosszúházból álltak, melyekben több, valószínűleg egy nagycsaládhoz tartozó kiscsalád élhetett együtt. Vallási szokásaikra és társadalmi szervezettségükre leginkább temetkezéseik utalnak. A neolitikum különböző népcsoportjai olyan intenzív és hosszantartó kapcsolatban álltak halottaikkal, ami mai európai kultúránktól már régen idegen, s amely kapcsolatnak életkorok, nemek, társadalmi helyzetek és halálokok szerint egyaránt megnyilvánuló vonatkozásai is voltak. Ez az élők és halottak közötti viszony sokkal tovább tartott, mint maga a temetési ceremónia, melynek egészét a régészeti megfigyelések adatai amúgy is csak sejtetni engedik. Azonban a neolitikus temetőelemzések eredményei utalnak az élők és eltemetettek közeli, a kultúra 12