Vadas Ferenc (szerk.): Dallá ringott bennem kétség és láz. Babits Mihály (és Török Sophie) szekszárdi levelei (Szekszárd, 1991)
Vadas Ferenc: A szülőházés a város képe a levelek és a vallomásos művek tükrében
jának a próbatétel utáni őszön -, hogy Ilonka is beteg. A sok minden, amit átéltünk, őt idegbelileg még sokkal jobban megviselte mint engem, valóságos idegösszeroppanás állt be nála". 9 Ilonka összeroppanása azért tragikus Babits számára, mert a tizenkét évvel fiatalabb feleség - számos hibája ellenére - nemcsak hűséges és méltó élettárs volt (és maradt a halálon túl is!), hanem ápolója, gondozója és szinte már orvosa is a nagybeteg férjnek. Reménytelennek tűnő helyzetükbe életkedvet lehel a költő művészi pályájának utolsó nagy elismerése, a San Remo-díj elnyerése. A megtisztelő nemzetközi díjat az olasz szellem megismertetése terén szerzett érdemeiért ítélték neki (a tekintélyes 50 000 lírás összeggel együtt), az Olasz Tudományos Akadémia javaslatára. 1940. március 30-án délelőtt a városházán került sor a díjak átadására, este a kitüntetettek tiszteletére a San Remo-i operházban díszelőadás volt; Puccini Toscá-ját játszották. A Dante-fordítással kiérdemelt nemzetközi elismerés, az időlegesen enyhülő betegség révén megvalósulhatott olaszországi út, a lelkes ünnepség, amelyben San Remoban részesítették, a költő életének utolsó nagy élményévé vált, vagy válhatott volna még jobban is, ha a gonoszkodó test hagyta volna. „Az olasz útról - számol be anyjának - súlyos betegen érkeztem meg. Ez az út túl nagy megerőltetés volt számomra, nem kellett volna vállalkoznom rá. Nemcsak maga az út, de az ott rám háruló sok ceremónia, ünnepségek stb. Már ott beteg lettem, s egy hétig feküdtem a svájci határon (Szilasiéknál, akik most ott laknak, Brissagóban). Nagy nehezen öszszeszedtem magam annyira, hogy haza tudtam jönni, de pár nap múlva már levittek a János-szanatóriumba, vesemedence-gyulladással. Ez nagyon utálatos betegség. És az állapotomat még rosszabbá tette az, hogy már ez időben kezdődtek a nyelési nehézségeim. Az ételt nem tudtam lenyelni, úgy hogy az orromon át bevezetett orrszondán kellett táplálkozni, ami a világ legkínosabb dolga. (...) Ehhez járult még az a csapás is, hogy az ősz elejével teljesen elvesztettem a hangomat. Most már hónapok óta egyáltalán nem tudok beszélni, még Ilonkával és Ildikóval is csak írásban közlekedem. Egy táblám van, amiről az írást azonnal le lehet törölni; evvel »beszélek«. Mostanában azután annyira rosszabbodott az állapotom, hogy az éhenhalástól féltettek. Ezért rábeszéltek, hogy vessem alá magamat még egy műtétnek. Ez a műtét éppen a születésnapom előtti héten történt a Siesta-szanatóriumban. Megnyitották a gyomromat és egy gyomorsipolyt készítettek, egy csövet, s azóta ezen át táplálnak, befecskendezéssel. Ilonka csinálja mindezt, másfélóránként, mióta a szanatóriumból hazajöttünk. Ez bizony nem valami kellemes állapot, mikor az ember se beszélni, se enni nem tud, de legalább - élek." 10 „Legalább - élek" ! Vannak pillanatai, amikor úgy érzi, legjobb lett volna meghalni, máskor a haladékkal is megelégszik; élet-halál küzdelmében azzal is megbékélne, ha időnként emberhez méltóan alhatna, olvashatna; talán még verseket is írna, de erejéből már - sajnos - csak egy emlék felidézésére, egy tanárcsúfoló tréfás mondókára futja: Kosinus x, tangens TI Köbgyök Miska, ki ne híjj 9
