Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)

a szent földre, másikon a tengerre támaszkodva, mintha ekristály burok alatt védekezni igyekeznék e szent magányt. E föld tehát, melyre az imént léptem, csakugyan a szent föld, melyet látni még remélleni is alig mertem valaha, s még hozzá csakugyan ugy sikerült, mint óhajtottam, hogy névnapomon tegyem lábaimat üdvözítőnk földére, a csodák e talajára. Mily boldogító volt a gondolat, hogy sikerült névnapomat oly ünnepélyességgel megülnöm, melynek emléke éltem utolsó iehelletéig nemcsak feledhetlen, do a legkedvesebb is fog lenni! . . . Mily boldogító volt a tudat, hogy ép névnapomon léptem azon földre, melyei nem földi királyok tettek fényük vagy jeles tetteik által nevezetessé, hanem az ég Era alázatossága és szenvedése által szentté ! . . . Utaztattam eddig szememet, elmémet és képzeletemet, de szivein és lelkem csak itt kezdte meg tulajdonképeni útját. Ugy éreztem magam, mintha szivenmek dermedő része kezdene felmelegedni s uj életre kelni, l'gy éreztem magam, mintha ezernyi ismeretlen alak között édes anyámnak arczát ismertem volna fel. A mit az ember akkor érez, ha a zajos utczáról a templom csendes és szent hajlékába lép, ugyanazon vigaszt, ugyanazon édes bensőséget és szent áhítatot éreztem én is. midőn ez örökké emlékezetes napon a szent földre tettem hibáimat. Nemsokára elindultunk a város falain kívül, a narancserdők mellett összegyűlt kocsi-táborhoz.