Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)

meg s oly erővel rántottak tel a lépcsőzetesen rakott köveken, hogy a harmadiknak, ki mögöttem jött, nem sok erőt bellett a hátulról való tolásra pazarolnia, legfeljebb később, ha az egyik vagy másik nem volt már képes nehéz testemen elég nagyot rántani, elkapott vas markával hátulról s emeléssel segített a magasabb fokra. Eleinte eszeveszett gyorsan ment e mászás ugy, hogy alig győztem elég gyorsan lábaimat hányni, vetni s ugy éreztem magamat, mintha ragadozó sasok a levegőben hurczolnának. Csakhamar belefáradtam azonban a lábemelésbe, mert — daczára annak, hogy ölnyi magas testalkatnak megfelelő hosszú lá 1 iákkal áldott meg a teremtő, — a legtöbb lépcső gyanánt használt koczka kő oly magas, hogy legnagyobb erőlködéssel terpesztve szét lábaimat, alig értem el azok felső szélét ; de az a legveszedelmesebb e mókus tánczban, hogy a lépcsőnek használt sziklatömbök óriási magasságuk mellett csak kevéssé állanak ki egymás fölött, vagyis a lépcső oly keskeny, hogy a lábtalp nemcsak hosszában, hanem a legtöbb esetben szélességben is alig képes azon megállani ugy. hogy az ember e salte mortalé-t oldalt fordulva kénytelen megtenni. Az izzadás már csak ugy folyt rólam s lábaim már reszketitek az erőlködéstől, azért ismételten pihe- » nésre kellett vezetőimet kérnem. Azonban nemcsak a pihenés ideje alatt, hanem az egész uton folyton kerepelt mind háromnak szája, lia jól tudták is. hogy nyelvök előttem teljesen ismeretlen, ezt azonban még