Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)

sem hihették el: hogy az ezerszeresen ismételt „baksis" szót ne érteném. Ilyenkor esak üres zsebeimre mutattam s ha félelmes erőszakoskodásba már bele untam, fenyegető pillanatot vetettem rcájok s a „jallali ! jallah!" (előre!) szavakat erélyesen kiáltottam feléjük. Körülijeiül egy negyed órán át tartott kinos mászásom, mire a pyramisnak közepe táján egy széles lépcsőt értünk, melyen már kényelmesen le is ülhettem. Xem mulasztottam el az alkalmat e kényelmes ülő pihenőnél s kifelé a szabad táj felé fordulva nyújtottam ki fáradságtól reszkető tagjaimat. Itt azonban már oly kimerült voltain, hogy képes lettem volna azonnal elaludni s csak a gyönyörű táj késztette kinyilásra szemeimet. Midőn azonban a pyramisnak tövére tévedt pillanatom, szemeim káprázni kezdettek, nagymérvű szédülés fogott el, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet s ha vezetőimnek vas marka nem tart, bizonyára eldőltem volna. A pyramis tövében levő számos kocsi és nép mint egy hangya boly tűnt előttem s a felvezető lépcsőzetet ugy láttam mintha a legmeredekebb létra volna, pedig a pyramisnak hasisa 233 méter hosszú s ha tetejéről a legizmosabb ember bajit követ, alig esik az a pyramis magasságainak ! felóig. Megbántam ugyan e lefelé vetett pillanatot, de már késő volt, ugy, hogy e félig ájult állapotban teljesen lehetetlen volt már a további mászásra gondolni. A pyramisnak tetejéről sem élvezhettem volna szebb