Wosinsky Mór: Karcolatok dán-és svédországi utamból (Szegzárd, 1888)

estéli vonattal siettek haza s ezek a lehető legkényollenebb helyzetbe juttattak bennünket. Magyar társalgásunkkal fel kellett hagynunk, mert a többiek legélénkebb társalgása is félbeszakadt s bámészkodva tanakodtak rajtunk: vájjon miféle chiuéserek lehetnek ezek? Későbbi német beszédünk meg talán mulattatta őket, s csak jobban meggyőzte őket feltevésükben, mert a magyar embernek német beszéde egy igazi berlini előtt csakugyan ugy tűnhetik fel, mintha cbinéser törné a német nyelvet. De nemkülönben én is ugy voltam a berliniek nyakatekert nyelvével. Csúnya egyáltalán a poroszoknak dialectusa, melynek számtalan különlegességei között legfeltűnőbb a „g" mássalhangzónak .,j' gyanánti kiejtése, s majdnem érthetetlenné teszi beszédjüket azon általános grammatikai hiba, hogy nevetséges következetességgel cserélik fel a dativust az accusativussal ; de a poroszok csúf németségén még túltesz az igazi berlini nyelv, melynek nemcsak kiejtése, de kifejezése is oly különös, hogy a plirasisai után poroszok között is fel lehet ismerni az igazi berlinit. Vannak a magyarnak is tájkiejtései és tájszólásai, de a göcseji vagy a palócz beszéd nem mutat oly nagy eltérést az irodalmi nyelvtől, mint azt a németajkuaknál találjuk. Én ugyan gyermekségem óta legnagyobbrészt németek között éltem, de ha nem tudom, hogy berliniekkel van dolgom, gyalázatos kiejtésük után szintén chinésereknek tarthattam volna őket.