Vadas Ferenc: Rácegrestől Párizsig Illyés Gyula a pannon ég alatt, 1902-1928 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1992)

SIMONTORNYA

hogy ő a fia „szeretője". A pusztai iskolában is ezzel igyekezett „helyet és tekintélyt" szerezni magának. Igényt tartott rá, védelmezte, kormányozta, jelenetet rendezett, ha a helyzet úgy kívánta. Semmi kétség, ha abban a közegben marad, előbb-utóbb feleségül kellett volna vennie, hisz ezt tette a játszótársak többsége is, a puszták világa párkapcsolatait rendező etikája szerint. Az első szerelmi közeledés viszonzatlan maradt, s egyoldalúsága miatt került a Puszták népé-vei személytelenül a világirodalomba; az Annuska-epizód, addigi érzelmi életének legmélyebbre ható eseménye, viszont hatvan év után is élénken él benne: „Az ötödik elemi vizsgái után voltam. Az ódon - akkor még boltíves - beszálló vendéglő udvarán futkároztunk, egy csapat ismerős lány és fiú, az akácillatos napsütésben. A hunyósdiban nekem kellett fölmennem a már ugyancsak lekoptatott gerendákból ácsolt széles lépcsőkön az emeletre. A nálam valamicskével idősebb, mert már polgárista Lukács Annuska fölszaladt utánam. Jobbról-balról arcon csókolt, mutatóujját a szája elé kapta, s szökdelt le a lépcsőkön. Elbűvölve álltam. Kisvártatva Annuska ismét fölrepült, megint adott két csókot, és libegett, táncolt le az udvarra. Földöntúlinak éreztem a könnyedséget, ahogy szárnyalt szinte fölöslegesen is föl-fölvetve magát a feketére öregedett tölgyfalépcsőkön. Most, a második csók után ömlött végig bennem az a szerelem, amelynek melege egynemű már a felnőttkorival."

7 A szökdelő lábak és a váratlanul kapott csók hatására túlcsordult jókedve, boldogan beállt volna az inasok közé, akik a zsíros agyagból és homokból összeálló masszát taposták. Másnap, amikor Annuska bátyja a formálókorong mellé ülni engedte, nemcsak a korong forgott, pörgött körülötte a világ is Annuska képével, az égetőkemencék kéményén átszálló fehér füstöt is rózsaszínűre festve. Annuskáékkal szemközt kőfaragó lakott. A Lukácsék mázas cserepeire rácsodálkozó fiú lelkesen bámulta a félig kész angyalokat és sírkövekre vésett aranybetűket az udvaron. Már Rácegresen is élvezte az írás kéjét, ujjainak „kéjkeresése" itt is megkívántatta vele a jó tapintású acélvésőt és a „remekül lendülő fakalapácsot", nem nyughatott addig, míg kezébe nem vette a nagybecsű szerszámot. Szinte a tenyeréből érezte, hogy a két mesterség, a kőfaragás és gölöncsérség között rokonság van, mindenre fogékony szelleme már-már sejtetni engedte, hogy az ügyes kezek formálta tárgyakat a művészien szép hozza közös nevezőre és emeli ki a kétkezi mesterségek köréből.