Vadas Ferenc: Rácegrestől Párizsig Illyés Gyula a pannon ég alatt, 1902-1928 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1992)

SIMONTORNYA

Az iparosodó mezőváros képéhez, a vár, a templomok és a klastrom mellett, a takarékpénztár csakúgy hozzátartozott, mint a csendőrlaktanya vagy a bordélyház. A parasztok az ipar és a kereskedelem térnyerésével párhuzamosan szorultak ki a központi részekből, s húzódtak kifelé, a falu szélére. Messzire nem mehettek, mert a települést minden oldalról latifundium övezte, néhol oly közelről, hogy a házak kertjéből akár a gróf földjére léphetett az ember, hiszen amikor a földeket szétválasztották, az uradalomnak több jutott, mint a községieknek, pedig a lélekszámot tekintve a cselédek és alkalmazottak alig 15 %-át tették ki az összlakosságnak. Kezdetben - ahogy a helytörténetíró Kiss István is látja - kevésbé okozott ez a feltűnő aránytalanság gondot, de a lakosság növekedésével egyre elviselhetetlenebbé vált a földéhség, melynek csillapítására a századforduló után sem nyílt alkalom, mert ami hajdan a nemesek kezén volt, azt Styrum gróf és Sina báró vette meg, emiatt „a szoruló, sűrűsödő s munkáját egyre olcsóbban veszteglő nép szinte magából nyomta ki egy bőrgyár magas kéményét és műhelyeit, melyekre esztendőnként új emeletet raktak. A falu fölé fejlődött".

8 „A falu fölé fejlődött" gyárat Fried Salamon alapozta meg, még a 18. század végén, az ő utódai csináltak az utolsó békeévek idejére modern gyárat a kis Sió-parti tímárműhelyből. „A zsellérek a folyó túlsó oldalát szállták meg, a Mózsé-hegy lejtőjét, ahonnan egykor a törökök lőtték a várat. Siralmas kunyhókban és sárvityilókban tanyáztak, semmivel sem kényelmesebben, mint az egykor ostromló sereg."

9 Illés János családja is ezen a részen talált helyet kezdetben egy hentes házában, később aztán egy kicsit beljebb kerültek egy másik hentes L alakú épületébe. Az övék volt az udvar, istálló, pajta és minden, a tulajdonos csak az utcára nyíló mészárszéket tartotta meg magának, hogy a levágott állatok húsát kimérhesse benne. Simontornyán a kisebbik fiú édesanyjával lakott. A családfő Pesten keresett magának munkát, testvérei is visszatértek iskolájukba. Édesanyja varrt, vasalt és mesélt. Riadtan bújtak össze, ha kopogott valaki, de a pusztát maga mögött hagyó gyermek mégsem volt annyira boldog soha, mint anyjával kettesben a zsellérnegyedben, és attól néhány száz méterre beljebb, a hentestől bérelt házban. Harmadik lakhelyük közel sem volt annyira meghitt, mint a másik kettő. Apjának családja akkortájt a felemelkedés leggyorsabb útjának a kocsmároskodást találta. Nem kellett évekig szakmát tanulni, elég volt egy kis pénz, hisz jó borivó ember mindenütt volt elég, és ki le-