Vadas Ferenc: Rácegrestől Párizsig Illyés Gyula a pannon ég alatt, 1902-1928 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1992)

BONYHÁD - Búcsú Bonyhádtól

A szaletliban - körül a család megettem a délről maradt kacsát, egy szál kolbászt, az esti dísz-csukát, majd: „Bukta? ! Jöhet!" Nevettek, nevettem; oly szép volt, ma is azt zengi mögöttem az a nap, hogy egész Cecét megettem! (Kamasz) A harmadikos gimnazista Illyés Gyula észrevétlenül távozott a Völgység fővárosából, olyan érzésekkel, hogy tán vissza se jő soha, mégis, ő, „a sokaknál számba sem vett diák", állította talán a legszebb emléket hajdani alma materének, húsz év múltán, az öregdiákok egyletének alakuló ülésére érkezve, Búcsú című költeményében: Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben... Ha nem is lehet sorsfordítónak nevezni a bonyhádi éveket, bizonyos eszmék, magatartásformák innét eredeztethetők. A táj szépsége, a műemlék templomok, kápolnák, szobrok, a Perczelek és nevelőjük (Vörösmarty Mihály) mély nyomokat hagynak hősünkben, a Petőfinek tulajdonított paddal együtt, melyre a rosszul viselkedők hajoltak, hogy elszenvedjék a botütéseket, melyet a kemény lutheránista pedagógia száz év előtti rendelkezései szerint mértek ki rájuk. Itt tanul zenét; szeretetről és szabadságról szóló verseinek bicegő ritmusát, zörgő rímeit a mondanivaló eredetisége és gazdagsága feledteti, tudván, hogy valahol mégiscsak ezekből sarjad a sorok hullámzásán érződő illyési dallam- és gondolatvilág, amellyel költőként ismertté vált. A Puszták népe ott végződik, ahol a szerző a Dombóvárott elszenvedett kudarc után vonatra száll. Két évre rá Bonyhádról folytatódik az utazás Pesten át Párizsig, az Atlanti-óceán partjáig, hogy a bordeaux-i néger kikötőmunkások közt megtudhassa, mi is indította útra.