Vadas Ferenc: Puszták - nevek – emberek (Szekszárd, 1982)

Meglesz, holott nincsen meg rég; régesrégen betemették. Oelöl most egy határ-helyet ; csak nem megy el, nem az öreg. A cselédek állatai a számukra kijelölt helyen le gelhettek, Regölyben a Cselédek kutjá-ból, Mászlonyban a Cseléd marhák kutjá-ból ihattak. Esterházyak egykori disznó és marhalegelői víz alá kerültek, de a halastavak még sokáig a régi neveket viselik: Cseléd disznóié qelő

, Cseléd marhaleqelő

. A századforduló táján, a "régi jó béke időkben" cselédekre még jobb napok jártak, legalábbis így él az öregek emlékezetében. "Tizenegy óra felé egész asszony karaván indult ki a cselédházakból. A juhászkutyák egy mérföldről felszimatoltak a jó paprikás szagára, amely csillogó szalagként úszott a határ ezernyi illata közt A döbröntei Ebédlátó-ra még fel sem ért az illat, az aratók viszont már szájukban érezhették a csiklandozó falatok ízét, mert a dombról, hol dolgoztak, jól látszik a puszta, látszott az ebéddel induló asszonyok ha da* Asszonykaravánok, fejükön vékával, később is indul tak, a két háború között soványabb étellel, kevesebb jófalattal." "A béresek közül nem egy a hús helyett már a puszta semmit kanalazta. Van, aki még a száját is megtörli utána!" A puszta képe azóta nagyot változott. Számottevő a szemmel látható, de ennél is fontosabb a belső, mindaz, ami az emberekben, az emberi lélekben végbement. A hercegek, grófok, bérlők messzire kerültek, a szolgákból tulajdonosok lettek, egyszemélyben munkáltatók és munkaadók. Intéző, tiszttartó, ispán és