Gaál Attila (szerk.): Szekszárd Megyei város monográfiája (Hasonmás kiadó Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2006)

2 —3.000 öles szőleje volt, családjának nemcsak zavartalan megélhetést biztosított, hanem emellett gyermekeit — a „szüret után" — tisztességesen szárnyukra is tudta ereszteni. Szekszárd szántóterülete mindig kicsiny volt és abból egyegy gazdának bizony csak törpe rész jutott. * * Addig, amig a vasút folytán a környék és különösen a Sárköz el nem szakadt, a városban élénk ipar és kereskedelem volt. A szekszárdi kézművesek messze hiresek voltak és egyes régi iparos családok szépen meg is vagyonosodtak. Később — a gyáripar fejlődésével és az említett gazdasági érdekterület elvesztésével — az ipar és a kereskedelem virágzása alábbhagyott. * * * A földművesek, iparosok és kereskedők mellett, a törvényes rendelkezések alapján a megyeszékhelyre telepített hivatalokban szép számú tisztviselő dolgozott, akik a szabad foglalkozásuakkal együtt a város legnagyobb fogyasztó rétegét képezték. * A világháború előtt zavartalan, víg élet folyt a város falai között. Az egyesületek mellett a „Szekszárd-Szálló" étterme, számos vendéglő és négy kávéház elégítették ki a szórakozni vágyókat, a Szekszárdra érkezett idegeneket pedig két szálloda és több kisebb beszálló látta vendégül. * Láttuk, hogy a történelem folyamán a város nevét, különbözőképen írták le. A sokféle Írásmódnak a belügyminiszter vetett végett, az 1903-ik évi szeptember havában kiadott rendeletével megállapította, hogy a város nevét „Szekszárd"-nak kell írni. A lakosok száma 1880-ban 11.948, 1890-ben 14.325, 1900-ban 12.895, az 1910-ik évben megtartott népszámláláskor pedig 14.947 lélek volt. * * Az egyházak élete csendes mederben folydogált. A hazafias magatartása miatt elhurcolt Újvári Józsefet, a római katolikusoknál