Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)

Bevezetés - Amit a megyerendszerről tudni kell

Az utóbbi években a kormány azzal próbált javítani a helyzeten, hogy nemeseket [...] nevezett ki főispánnak. A jelen pillanatban például tizenhárom főispán tartozik ebbe az osztályba, akik következésképp csak ex officio főnemesek."

13 POLGÁRI MEGYE (VÁRMEGYE) Az 1848/49. évi szabadságharc leverése, pontosabban: az 1867. évi kiegyezés utáni fejleményekről (és azok előzményeiről) színvonalas összefoglalót olvashatunk a Pallas (1897) és a Révay Nagylexikon (1925) megfelelő helyein: „A vármegyék a török hódoltság és a bécsi kormány beolvasztási törekvéseinek idejében az önálló magyar állam védő bástyáiként jelentkeztek. Amikor azonban a magyar állam a jelen század első felében államiságának öntudatára kezdett ébredni s kiváló vézérférfiak arra törekedtek, hogy a sok tekintetben elavult magyar alkotmány az új időknek megfelelően javíttassék és átalakíttassék, különösen mikor az u. n. centralisták a 40-es években Eötvös József báró, Csengery Antal és Trefort Ágoston vezérlete alatt a parlamentáris kormányforma behozatala mellett törtek lándsát, a figyelem egyszersmind a vármegyéknek elavult és a parlamentáris kormányformával össze nem egyeztethető szervezetére is ráfordult, s a centralisták a kormányzat központosítását tűzték ki vezérelvül zászlajukra. Ámde erős ellenzékük akadt, melynek élére Kossuth Lajos állott, aki a parlamenti kormányt a vármegyei rendszerrel összeegyeztethetőnek tartotta, és az 1848-iki törvényekben az ő felfogása győzött. Az alkotmánynak 1867. helyreállítása után ismét hangok emelkedtek a közigazgatás államosítása mellett s kivált Grünwald Bélának a közigazgatás államosítása érdekében közrebocsátott röpiratai okoztak mélyebb hatást. Az egyesült ellenzék a közigazgatás államosítását felvette programmjába s éveken át kitartóan harcolt e programmpontja mellett. Végre a szabadelvű párt is, mely a fúzió óta a kormány pártja volt, belátta a vármegyéknek szükségességét s Szápáry Gyula gróf mint a belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök 1891-ben beterjesztette a képviselőháznak törvényjavaslatát a közigazgatás és az önkormányzat rendezéséről a vármegyékben, melynek alapelve az volt, hogy az állami közigazgatás a helyi önkormányzattól ekülöníttessék, amaz a kormánytól kinevezett tisztviselők által látassék el, az önkormányzati teendőket pedig a vármegyei közgyűlés és járási tanácsok intézzék el. Ez a törvényjavaslat azonban egy kétszakaszos elvi kijelentést tartalmazó t.cikk megalkotása lett, mely kimondja hogy a közigazgatás vármegyékben állami feladatot képez, melyet kinevezett állami közegek intéznek részint önállóan, részint a törvény korlátai közt önkormányzati elemek közreműködésével (1891. évi XXXIII. t.-c.).[...]"

M „A vármegyei önkormányzatnak a felelős kormányrendszerrel való összeegyeztetésére az 1870. XLII. t.-c-ben történt első kísérlet. Ez a törvény — törvényhatósági jogunk első rendszeres kódeksze — kompromisszum a régi önkormányzati rendszert fenntartani kivánó municipalizmus és a közigazgatás teljes álllamosítását óhajtó centralizmus között, de nem is hozott megnyugvást a kérdés fejlődésébe. Az államosítási irányzata törvényhozásban fokról-fokra utat tört magának. Az 1871. XXXI. t.-c. felállítja a királyi bíróságokat, aminek folytán a vármegye a politikai hatáskör után elveszti igazságszolgálatási jogkörét is és tisztán közigazgatási hatóság marad; de ez a közigazgatási hatáskör is csorbult a külön államépítészeti hivatalok felállítása (1877. XXIV. t.-c), a fővárosi rendőrség államosítása (1881. XXI. t.-c.) stb. által. A közigazgatási bizottságok megszervezése (1876. VI. t.-c.) a vármegyei háztartás önállóságát fokozza le ; a vármegyék hagyományos területének újabb rendezésére is megtörténtek az első lépések (1876-1884); végre az 1886. XXI. t.-c. a törvényhatóság jogállását az 1870. XLII. t.-c hatályon kívül helyezése mellett egész újonnan oly módon szabá-