Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)
Bevezetés - Amit a megyerendszerről tudni kell
nyatlásáig, a rendiség szilárd bástyája maradt az egész magyarországi megyerendszer." 11 Bár éppenséggel lenne mondanivalónk a 18. században és a 19. század első felében — főképp a szakigazgatás differenciálódása és a politikai súly megnövekedése révén — bekövetkezett változásokról is, ezek bemutatásától ehelyütt eltekintünk. 12 Hogy azonban azt is lássuk, miként hatott a bukása küszöbén álló nemesi vármegye egy elfogulatlan külföldi szemlélőre, ideiktatjuk az 1848-ban politikai megbízatással ide küldött angol Joseph Andrew Blackwellnek a vármegyéről szerzett — egyébként a dolog jellegénél fogva elnagyolt és egyoldalú — benyomásait: „Magyarországon ötvenöt vármegye van: a szűkebb értelemben vett Magyarországon negyvenkilenc — közéjük számítva a három visszacsatolt erdélyi megyét — és hat a partes adnexae területén, azaz Szlavón- és Horvátországban, [amelyekben] a vármegyei magisztrátusokat és tisztségviselőket háromévenként választják a nemesek a vármegyegyűlésen, kivéve a főispánt, a supremus contest. Három vármegyében ezt a tisztséget ex officio [hivatalból] töltik be: a nádor, a prímás és az egri érsek ex officio főispánja Pest, Esztergom és Heves vármegyének. Hét másik vármegyében a tisztség örökletes. A többi negyvenöt vármegyében a főispánt az uralkodó nevezi ki. A főispánnak földbirtokkal kell rendelkeznie abban a vármegyében, amelynek élén áll. Úgy tekintik, mint a vármegye és az uralkodó közötti közvetítőt, ahogy a nádor az uralkodó és a nép közötti közvetítő. Ezért, akárcsak a nádor, hivatala élete végéig tart, és a törvény szerint csak akkor mozdítható el, ha illetékes bíróság előtt bebizonyítható, hogy bűnt vagy vétséget követett el. A kormánytól nem kap fizetést, de a vármegyei pénztár évi százhúsz fontot nyújt neki hivatali költségekre. A főispán rendszerint rangos és vagyonos nemes. A hivatalt azonban nemes és viselheti (a nemes szót a főnemessel ellentétes értelemben használom, mely utóbbi bárói, grófi vagy hercegi címmel rendelkező mágnást jelöl), aki ekkor ex officio főnemes lesz, helye és szavazati joga van az [országgyűlési] felsőtáblán. A county szó igen kevéssé felel meg Magyarország ötvenöt megyéjének, mivel ezek a megyék inkább hasonlítanak a svájci kantonokra vagy az amerikai államokra, mint az angol countyiz vagy a francia départementiz. Úgy lehet tekinteni őket, mint konföderációt alkotó önálló államokat egy örökös uralkodó alatt, melyeknek alkotmányos hatalmát a lehető legszűkebb keretek közé szorították. Ezért a vármegyegyűlések, saját meghatározásukkal élve, autonómnak nyilvánítják magukat, és kijelentik, hogy megyéik ügyeiben nem kötelesek elismerni az övéknél felsőbb hatalmat. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszerben a kormány közvetlen törvényes befolyást csak a főispánon keresztül gyakorolhat a vármegyére. Egy a múlt század elején elfogadott törvénycikk szerint a főispán általában köteles megyéjében lakni, a megyegyűléseken elnökölni és egyéb meghatározott funkciókat ellátni; de ez a törvénycikk, sok más magyar törvényhez hasonlóan, holt betű maradt. Mivel általánosságban a főispán rangos, társaságban forgó férfiú, üzleti ügyekhez nem ért, és tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt még a nép nyelvét sem beszélte, csak ritkán látogatta meg megyéjét, és rendszerint csak azért, hogy csodálatos bankettet rendezzen a restauráció [tisztújítás] alkalmából, azaz a vármegyei magisztrátusok megválasztásakor. Kötelességeit ily módon elhanyagolva a főispán gyakorlatilag feladta kevés törvény adta befolyását, és a megyei ügyek intézése az alispán avagy sheriffkezébe került, akinek a többi magisztrátussal együtt azt diktálták érdekei, hogy az őt megválasztó féktelen gyülekezet szenvedélyének hízelegjen, és bármilyenek legyenek is valódi érzelmei, legalábbis a magyarság és a magyar függetlenség lelkes hívének jelentse ki magát.
