Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)
Bukovinától Majosig
A szövőszék fontos bútordarab volt. Nyáron a szín alatt állították fel, télen a kicsiházba az ablak mellé tették, vagy a nagyházba oda, ahol helyet tudtak neki csinálni. Használaton kívül szétszedett állapotban a szín alatt tárolták. Megkínlódtak a szövéssel, s amíg csak lehetett mindent hasznosítottak. Ruhaféléket, asztalterítőket is. Ha elszakadt, elkopott egy-egy darab, szétszedték tejesfazékra való rongynak, mosogatórongynak, a törölközőket lábtörlőnek, súrolóruhának. Kellett is, mert minden héten lesúroltuk az asztalt, székeket, tálast, fakanalat, fateknőt mindent, ami fából készült. Olyan szépek lettek, mintha újak volnának. 1940-ben jöttünk át Magyarországra. Én jobban a mi családunkra emlékszem. Anyám sírt, apám készülődött. Mi előbb eljöttünk, hogy apám elkerülje a munkaszolgálatot. 1940. december 4-én érkeztünk a magyar határra. Nagyon vágytunk arra, hogy hazajöhessünk. Akkor még nem tudtuk, mi vár majd még ránk. Most is azt mondom, hogy aki nem élt távol a hazájától, nem tudja átélni azt, amit a külföldön élők átélnek. Összecsomagoltunk, amit lehetett. Az édesanyám tulipántos ládájába raktuk - ami belefért a ruhaneműt. Bútort nem hoztunk, de edényeket igen. A szüleim minden gyereknek készítettek egy-egy batyut, hogy a legszükségesebbek nálunk legyenek. Azt az utolsó estét nem lehet elfelejteni. Megtelt a házunk szomszédokkal, rokonokkal. Sírtak, beszélgettek. Állandóan azt mondogatták: „írjatok, mi lett ott veletek!" Aztán egyik rokonunk megjött egy lovaskocsival, és indulni kellett Háknára, a vasútállomásra. Mikor visszanéztünk, anyám felkiáltott: „Úgy felejtettük a lámpást, égve!" - de még ott voltak a rokonok, szomszédok, aztán végképp eltűnt a falu a számunkra. Piros-fehér-zöld zászlós külön vonaton mentünk a magyar határig. Tél volt. Az asszonyok kozsokban, a férfiak posztó ruhában, mentávában. Az állomásra többen kikísértek bennünket, köztük románok is. Egy zenész állandóan fújta a keservesnél keservesebbeket. Sírt ott mindenki. Amikor Kosnán átléptük a magyar határt, egy laktanyában szállásoltak el bennünket, ott voltunk három napig. Innen Zemplén megyébe irányítottak. Mi Kesznyéten községbe kerültünk. Nagyobb gazdákhoz, családokhoz osztottak be minket, külön szoba-konyhába. A szüleink és a nagyobb gyerekek segítettek a házi munkában. Később, amikor lehetett, a határban is dolgoztak. Az akkori vezetőségtől fejenként kettő pengőt kaptunk. Mi, gyerekek mehettünk iskolába. A tanárok különórákat adtak. A magyar betűkkel kezdtük a tanulást - mint az első osztályban -, mert nem ismertük jól sem a magyar, sem a román betűket. Amikor 1941. május elején mind az öt magyar község eljöhetett Magyarországra, azt mondtuk: „Hazatelepültünk." Nem sokat értettünk a szüleink gondjaiból, de annyit tudtunk, hogy nincs hova letelepítsenek bennünket. Dr. Németh Kálmán kérte az egyházat, hogy adják át birtokaikat ennek a népnek. ígérte, hogy hamarosan építünk magunknak házakat, csak legyen hova. Ha szegényesen is, de itthon vagyunk, s majd megleszünk valahogy, de az egyház nem egyezett bele. Arról is beszéltek, hogy Horthy Miklós kormányzó átadja kenderesi birtokát. Végül is Bácskában kötöttünk ki. Ott aztán a falunkból legalább nyolc község lett. Ilyenekre emlékszem: Istensegíts, Istenföldje, Istenáldás, Középszállás, Cservenka, Karkatura, Istenes. Ezeket mind a bukovinai istensegítsiek lakták, akik próbálták megőrizni a szülőfalujuk nevét. A bácskai kishegyesi állomásra egy külön vonattal érkeztünk 1941 májusában. Mi Szokolác községbe kerültünk. Üres házak és éhes állatok vártak bennünket. Akkor éjjel a csomagjainkon aludtunk egy szoba közepén. Aztán meg kellett barátkozni azzal, ami történt velünk. Elkezdtünk dolgozni, iskolába járni. Egy olvasókönyvből tanultunk, összevont osztályokban.
