Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)

Bukovinától Majosig

Jó termés volt abban az évben, sokat dolgoztunk a földeken. Apám otthon nem engedett tanulni. Azt mondta: „Azért jársz iskolába, hogy ott tanulj! Itthon dolgozni kell!" Ő egyedül nem is tudta megművelni a hét kataszteri holdat és még állatok is voltak. Anyám pedig megbetegedett. A három év alatt Bácskában 2 lóval, 2 tehénnel, 15 disznóval, baromfival, sok terméssel gyarapodtunk. A fiatalok közül sokan továbbtanultak, új házak épültek. Csak a félelem nem múlt el. Az utolsó évben állandó őrséget szerveztek a férfiak, mert a csetnikek meg-meglátogatták a falut. Bácskát is el kellett hagynunk 1944 őszén. Nagy nehezen átjöttünk a Dunán, elosztottak minket az egész Dunántúlon. Komárom megyébe, Bana községbe indultunk. Nehéz lenne részletezni azt az utat: egy hétig esőben menekültünk a háború közepén... Azt sem tudtuk, hova megyünk, hol és kik fogadnak be? Minden család keservesen megszenvedett. Emberek haltak meg, asszonyok szültek a kocsikon, a kocsik alatt. Sok tragédia történt. Aki ezt átélte, egész életében viseli a következményeit. A banai iskola tele volt katonákkal. Ez az iskolaév is elmaradt. Egy urasághoz jártunk dolgozni. Időközben mindenünket elvették az oroszok, nem volt már se lovunk, se kocsink. A bátyámat a németek vitték el Németországba, csak egy év múlva térhetett haza. 1945 tavaszán kaptuk a hírt, hogy Bonyhádra költözhetünk. Ott működött a Telepítő Bizottság, amit Bodor György hozott létre. A rokonság Majoson kapott házat, ezért a szüleim kérték, hogy mi is odatelepedhessünk. Azóta itt élünk, de sokfelé szétszóródott a család. Sok földet kaptunk, béreltünk is hozzá, dolgoznom kellett, nem tudtam többé iskolába járni. 1949-ben férjhez mentem. Megfogadtam, ha gyermekeim lesznek, azoknak én mindent megadok, hogy tanulhassanak. Az 1960-as évek végén Domokos Pál Péter meglátogatta a Tolna megyébe települt székelyeket. Szekszárdon beszélgetett velünk, voltak még idős tanítványai is köztünk. Én akkor láttam őt először, de az előadásra még ma is emlékszem. Többek között azt mondta: „A Csíkból elmenekült székelyeknek meg kell ismertetni magukat, s kinevelni azokat az embereket, akik majd bizonyítanak. Minket az Isten is úgy teremtett, hogy a hitünket ne veszítsük el." Én ezzel a hittel éltem az életemet, s tettem a dolgomat. A szövés, a szőttes, a szövőszék kicsi gyerekkoromtól hozzám tartozik. Édesanyám - Molnár Vinceiné Szőts Anna - nagyon ügyes asszony volt. Minden kézimunkához értett. Húsvét előtt sose ért rá sütni, főzni, takarítani, mert rengeteg tojást hoztak neki, hogy írja meg. Nagy függönyöket horgolt, krepp papírból virágokat készített a koszorúkra, de ő volt Istensegítsen a pingálóasszony is, őt hívták a házakhoz, amikor elkezdték festeni a falakat. A legtovább ő szőtte a szedetteseket. 1978-ban, a halála napján ott maradt a konyhában a szövőszéke egy félbehagyott szőttessel, amit már sohasem tudott befejezni. Rajta kívül azoknak tartozom köszönettel, akik bíztattak, s elindítottak azon az úton, amelyen az 1960-as évek elejétől jártam: ne csak szőjem, tanítsam is azt, amit tudok, ne hagyjam, hogy a feledés homályába merüljön az az ismeret, mintakincs, hagyomány, amely népünkhöz tartozik. dr. Németh Pálné, Szabadi Mihály, Babus Jolán, Varga Marianna, dr. Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán, Bakay Erzsébet, a lányaim, Ilona és Etel, valamint azoknak az asszonyoknak a segítsége nélkül - akik szőtteseiket, mintáikat rendelkezésemre bocsátották -, nem sokra jutottam volna. Most, amikor már öregszem és az egészségem sem a legjobb, sokan megkérdezik: „Kire hagyod eddigi munkád eredményeit? Sikerült-e valakit megtanítanod?" Erre csak azt tudom mon-