Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Faragás

létesítését határozták el: Kapoli Antal fafaragó, Kis Jankó Bori országos hímző, Gerencsér Sebestyén országos fazekas és 1976-tól Deesen az Országos Szőttespályázat. (Kapoli Antal, Kis Jankó Bori, Gerencsér Sebestyén szakáguk jelentős művelői voltak, és (általában) két éves rendszerességű országos pályázatokat-kiállításokat neveztek el róluk.) Az egyes művészeti ágakban dolgozókat, hogy alkotó tevékenységüket elősegítsék és támogassák, kormányhatározatra ágazati és vegyes szövetkezetekbe tömörítették. A népművészek jelentős része belépett a szövetkezetekbe, csak elhanyagolható töredéke maradt kívül. A szövetkezetiek - mindenekelőtt a szövők, hímzők, faragók - művészetüket már hivatásszerűen gyakorolták, éppúgy mint a népi kismesterségekben dolgozók. Köztük nemcsak paraszt, hanem városi munkás és főleg értelmiségi származásúakat is találunk. Amit létrehoznak nem egy-egy falu népe, hanem az igénylők igen széles rétege számára készül, tárgyaik pedig jelentős százalékban dísztárgyak. Olyan iparművészeti tevékenységről van szó, amelyet valamely hagyományos helyi parasztstílus erősen meghatároz. A népi iparművész nem alkothat olyan szabadon, mint egy iparművész. A hagyomány, az indító parasztstílus feladása azt jelentené, hogy a létrehozott alkotás már nem tartozik a népi iparművészet körébe. A történeti népművészetben az alkotó tevékenység formálását, orientálását, a produkció szelektálását a hagyományőrző közösség végezte el saját esztétikai normái szerint. Ezek a normák persze változtak időről időre, ennek köszönhető a stílusok, a formák, a díszítő motívumok és változataik hosszú sora. Napjaink népi iparművészetében ezzel szemben hármas szűrőrendszer érvényesül: az alkotó saját kontrollja, a NIT Bíráló Bizottsága, valamint a vásárlók, a felhasználók értékítélete. Az alkotó önkontrollját egyénisége, tehetsége, felkészültsége, ismeretei, emberi tulajdonságai határozzák meg, melyek egyénenként nagyon eltérőek. A vásárlók, a „befogadók" köre széles, társadalmilag heterogén, melyben az egyének iskolázottsága, műveltsége nagyon egyenetlen, itt tehát közösségi szűrő csak áttételesen érvényesülhet. Minden népi iparművészeti alkotás első és legfontosabb kritériuma az, hogy valamilyen módon képviselje, folytassa a népművészet történeti hagyományait, formavilágát, színeit, díszítő motívumait, vagy ezek harmonikus felhasználásával készüljön új tárgy, új alkotás. A népi iparművészet kibontakozása több ágazatban a múzeumi tárgyak másolásával, utánzásával kezdődött, és ez jó iskola volt arra, hogy a történelmi hagyományhoz fordulók megismerjék népművészetünk legjobb alkotásait, a tárgyak kialakításának és díszítésének évszázados törvényszerűségeit. Az elmúlt évtizedek népi iparművészete túllépett ezen a gyakorlaton. A faragás A faragók munkásságán keresztül lehet legjobban érzékeltetni az átmenetet a népművészettől a népi iparművészetbe, a hagyománymentést és a munkajellegében beállt változást. A faragók zömmel pásztorok voltak, az alkalomszerűen művészkedők között is sajátos helyet foglaltak el. Eletük java részét a legelőn töltötték, így a közösségek mindennapi életéhez nem kapcsolódtak olyan mértékben, mint a falvak többi lakói. Foglalkozásuk bizonyos különállást teremtett, ami természetesen nemcsak életrendjükben tükröződött, hanem művészetükben is. Ennek következtében a pásztorművészet különleges helyet foglaltéi a népművészet egészén belül. Igaz, a faragást nemcsak a pásztorok űzték, hanem a földművelők is. A faragó pásztorok mindenekelőtt maguknak és társaiknak faragtak olyan tárgyakat, amelyek szorosan kapcsolódtak az állattartáshoz és a szabadban való éléshez: így karikást a csikósnak, hosszú bunkót a gulyásnak, kampósbotot a juhásznak, baltát, kürtöt a kanásznak, továbbá borotvatokot, tükröst, paprika- és sótartót, dohányszelencét, gyufadobozt, ivócsa-