Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - A népművészettől a népi iparművészetig

NÉPMŰVÉSZETTŐL A NÉPI IPARMŰVÉSZETIG Az organikus falusi-, mezővárosi társadalom a 20. században, de különösen 1949 után felbomlott. Maga a kézműipar is tagolódott: sokan önállóságukat feladva gyárakba mentek, a szakmájukhoz inkább ragaszkodókat kisipari termelőszövetkezetekbe, ktsz-ekbe próbálták tömöríteni. Ilyen szövetkezeteket hoztak létre Bátaszéken a kádárok, Bonyhádon a bőrösök, Simontornyán a szucsök. 1960 után közülük sokat a mezőgazdasági termelőszövetkezetek foglalkoztattak. Az 1960-as évek végétől kezdenek ismét önálló kisipari műhelyeket alakítani. Segítésüket, némi érdekvédelmüket a Kisipari Szövetkezetek (KISZÖV) igyekeztek ellátni. Ezek a kisiparosok azonban már nem egyenes folytatói a hagyományos mesterségeknek. Zömében modernebb eszközökkel, újabb technológiával, s más társadalmi közegben dolgoznak, mint elődeik. A szocialista korszak azonban létrehozott egy új kézműiparos típust, akit előbb népművész, majd népi iparművész néven tartanak számon. Ezek a kisiparosok - néha volt háziiparosok, vagy specialisták - olyan termékeket kezdtek készíteni, amelyeket művésziként fogadtak el, s ennek megfelelően a többi kisiparoshoz képest különböző előnyöket, olykor társadalmi elismerést kaphattak. Termékeiket a „népművészet" körébe sorolták, s ezek értékesítésére külön kereskedelmi hálózat szerveződött. Az „új folklór hullám" néven ismert, különben nemzetközi méretű érdeklődés, a volt hivatásos mestereken, volt specialistákon, háziiparosokon túl fóleg városi értelmiségi fiatalokra támaszkodott. Tömegével tanulták ki az ún. népművészeti szakmákat, váltak a „népművészet mesteré"-vé, vagy népi iparművésszé. Némelyikük az eredeti hagyományokat túlszárnyaló színvonalon, megújult technológiával, technikával állít elő hagyományos kézműipari termékeket. Az utóbbi évtizedben több általános-, szakmunkásképző vagy középiskola hivatásszerűen is oktat néhány olyan szakmát, ami iránt hazai, vagy külföldi érdeklődés mutatkozik. Ez az új kézműipari hullám nem tévesztendő össze a hagyományos kézműiparral, hiszen ez már nem egy tradicionális, organikus társadalmi közösség igényeit elégíti ki. Maga nem is ilyen közegben él. Tehát tevékenységük valójában nem népművészet, hanem a helyesen kialakított új fogalom szerint, népi iparművészet. Természetesen a kézműves iparos és a népi iparművész között a határvonalat éppen olyan nehéz meghúzni, mint annak idején a tanult mesterségek és a népi-, háziipari mesterségek között. A népművészet kettéválása a 20. század első felében zajlott le. A 40-50-es évek során felnövő generációk többnyire, már csak mint múzeumi tárgyakkal ismerkedtek a népművészettel, bár még éltek elszórtan a hagyományok. A népművészek a munkajellege alapján négy csoportba oszthatók: 1. az alkalomszerűen dolgozó parasztművészek, mint pl. a szövők, hímzők, faragók, tojásfestők stb., 2. a specialisták, akik mesterségüket még nem háziiparszerűen űzték, 3. a háziiparosok, akik idényszerűen végezték munkájukat, 4. a kisiparosok, akik egész éven át hivatásszerűen folytatták mesterségüket. Bármelyik csoportba is tartoztak a népművészek, az, amit készítettek, mindig egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség, tehát egy falu vagy egy vidék hagyományaihoz igazodott. A hagyomány a nép, illetve egy-egy közösség egész életrendjére kiterjedő, általa alakított, és önként elfogadott szabályok összességének, generációiról generációra való örökítése,