Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Famegmunkáló iparágak

jegyeket hordoz. Ide szokás számítani a 19. század első feléig divatozó komáromi ládát, melynek nem egy példánya utólagosan alátoldott fiókrésszel nagyobbítva, illetve helyileg átfestve maradt fenn. A 19. században a Sárköz fő bútorközpontja Szekszárd és Baja volt, kedvelték a Hartán készült ágyakat. Tágabb értelemben idesoroljuk a részben itt is használt faddi és váraljai bútort. A szekszárdi bútor alapszíne sötétkék, melyet főleg piros kicsiny virágok díszítettek. Ritkán előfordult azonban fehér vagy kisládán sárga alapszín is. Régies virágmotívumai a sárközi hímzések egyes elemeit idézik. Stílusa a 19. század második felére alakult ki és a 20. század fordulójáig élt. Sajátos jellegzetessége: a gazdag megrendelők számára készítetteken gyakoriak a fából esztergált, apró csüngők, így a szúnyogháló keretén, a tálasokon, a nyitott tékán, néha még a láda alján is. A bajai bútor festett, nagy virágos stílusa a 19. század közepétől ismert. Elsősorban Baja környéke és a Sárköz vásárolta. Az alapszín leggyakrabban itt is sötétkék, de előfordult barna, esetleg fehér is. Helyi sajátosság az alsó részükön fiókos, magas ládák díszítése: a sublótokon alkalmazott, kerek sárgarézből domborított rozetták, itt rátétként szerepeltek a festett virágokra illesztve. A hartaiak kelendő tárgya nem a láda, hanem az ágy volt. Átvéve a díszágyneműhöz való jellegzetes komáromi ágyaknak a kialakítási módját, a hartai készítők, úgy látszik, főként a munkaigényesebb - és bizonnyal jelentősen drágább -„lófejes" ágyakkal arattak sikert. A faddi asztalosság a komáromi minták nyomán bontakoztatta ki régies hatású tulipános stílusát, valamikor a 19. század elején. A hagyományos bútoroknak, köztük teljes szobaberendezéseknek a készítése azonban itt, a századforduló idejére, teljesen a parasztsághoz tartozó helybeli, előnyös feltételekkel dolgozó faragóspecialistákra szállt át. Elsősorban azokra, akik emellett az esztergályozásra specializálódtak. A faddi bútoron a tulipáné a főszerep. Virágkorára két szín jellemző: sötétkék alapon erőteljes piros virágok, amit csupán élénkít a fehér cifrázás, míg a zöld belevész az alapba. Az idők folyamán a virágkompozíciók túlburjánzottak, különösen a menyasszonyi ládákon és a tisztaszoba bútorain. A díszítmény szerkezete megbomlott, közben az alapszín is részben fehérré, zölddé vált, sőt szokásba jött, hogy az egyazon szoba számára, egyidejűleg készülő bútorokon is váltogassák az alapszíneket. A váraljai bútor alapszíne sötétkék, ezen, illetve a fehér, sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással díszített, amely főként sajátos, tömött csokrokból állt. Jellemzőek a változatosan kialakított padok, sokszor magas orommal (tornyos padszék), az ülés alatt polccal, kis fiókokkal. A bútorok anyaga a puha fenyőfa, forma és díszítmény tekintetében a kor ízlésének megfelelő. Természetesen legtöbb a láda: a nagyobb méretű fehérneműs, ruhás ládák, a kisebb ékszerek, fokotok stb. tárolására. Ugyanazok a kompozíciós elemek szerepeltek a padok, tékák, fogasok, ágyak díszítményeinél, de a felület arányai természetesen mindig meghatározóak azok elrendezésében. A méretek szabták meg a festett kazetták méreteit, számát, esetleg mindez elmaradhatott, s csupán sordíszként kerültek a virágok, növények a keskeny, hosszú bútordarabokra. A festett kazetták a tárgy formájához alkalmazkodóan, vízszintes vagy függőleges irányban nyújtottak. A leggyakoribb a kétmezős, szimmetrikus elrendezés, ahol a díszített felület élénk színét, erőteljes kontúr választotta el az alapszín mély kékjétől. A növények szárára fő- és mellékmotívumként fűződtek fel a rózsák, tulipánok, levelek, melyek fekete, zöld, kék és piros színnel festettek. A díszítőelemeket fehér és színes petytyezés kísérte, emelte ki a kontúrvonalak mellett. Az egységesen sötétkék alapot leggyakrabban okkersárga vagy fehér, esetenként piros „kazetták" színesítik, megfelelő ritmusban váltakozva. A név és évszám a festett mezők között maradó helyre került, a ládákon a tulajdonos férfi vagy nő neve látható, a padokon, ágyakon, széken pedig általában a házaspáré.