Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)
Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Famegmunkáló iparágak
A ládák, tékák zárját szintén festett díszítés koszorúzza. Váralján az asztalosmesterek többnyire németek voltak, a feliratok helyesírásán is meglátszik. A legnagyobb múltú szekszárdi asztalos dinasztia a Theisz-család volt. A dédapa, Theisz Adám a délvidéki Cservenkán született, kitanulta az asztalosmesterséget. 1849-ben beállt a magyar nemzetó'rségbe, onnan hazatérve még ez évben műhelyt alapított Szekszárdon, a Mérey utcában. Theisz Lőrinc 1858-ban született Szekszárdon, átvette apja műhelyét, s azt 1926-ig vezette. Majd ismét Lőrinc következett, ki a családban a legmagasabb kort érte meg (1896-1987), bútorrestaurálással is foglalkozott. Tolna megye szőlőtermelő vidék, ezért a faipari ágak közül fontos szerepe volt a kádároknak. A kádár volt a legnépesebb fás szakma Magyarországon. A középkor végi borkereskedelem hordószükséglete nagy volt, hiszen a bort hordóstól adták el. A hordó javítása, vesszóabroncsok pótlása, a „hordókötők" készenléte fontos volt. Természetesen a szőlőfeldolgozására és a bor tárolására szolgáló edényeken kívül sokféle, dongával készített terméke volt a kádároknak. így a káposztás-, uborkás hordóktól, itatóvödröktől, a mosáshoz használt szapulósajtáron át a tizedet és kilencedet „mérő" edényig terjedt a választék. A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshordók - de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú is. Céhekbe szerveződve dolgoztak. Tolna megyében Szekszárdon 1766-ban, Pakson 1777-ben, Bonyhádon 1830-ban nyertek privilégiumot. A kerékgyártók, bognárok nemcsak az ún. fakó szekeret (a vasalás előtti szekeret) készítettek, hanem minden olyan fa tárgyat, amire a gazdaságban, háztartásban szükség volt. Fő termékeik azonban évszázadokon át a különböző szekerek, kocsik voltak. A szekér famunkáját nem vitték mindjárt a kovácshoz vasaltatni. Az igényes bognár és kovács - ha nem sürgette az idő - hagyta még legalább két hónapig száradni a szekér összeillesztett főrészeit. Módos parasztgazdák a szekér kész farészeit egy-két évig a padláson tárolták, mielőtt megvasaltatták volna. A jól kiszáradt szekérfa nem repedt meg idejekorán, állta a vasalást. A jó hírű bognármesterek szinte kizárólag megrendelésre, mások vásárokra is dolgoztak. A bognármunka egyik legfontosabb terméke a kerék, amelynek készítéséhez eszterga is szükséges. A kinagyolt rönköket hengeres, néha szépen profilált kerékaggyá esztergályozták, a kerék méretének megfelelő vastagságúra. A kézi és láb meghajtású esztergák többféle változatát ismerjük. Gyakran előfordult, hogy a bognár a kerékagy elkészítését a helybeli esztergályossal végeztette el, mint akinek nagyobb gyakorlata, esetleg jobb felszerelése volt e munkához. Céheket általában a kovácsokkal közösen szerveztek. Tolna megyében ilyen céh volt Szekszárdon (1775), Bátaszéken (1775), Dunaföldváron (18. század). A famegmunkálás speciális ága az esztergályozás, a hengeres, gömbölyű formák, üreges testek előállítása volt. Az eszFakupa (fotó: Gere) tergályos készítette a 19. századig használt
