Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Famegmunkáló iparágak

Városainkban már a középkorban differenciálódott a fát földolgozó kézművesség (ács-, asztalos-, esztergályos-, kádár-, kerékgyártó-mesterségre), és sorra alakultak céheik. A céhbeli kézművesek egyre nagyobb népességet tudtak ellátni különféle faedényekkel, faeszközökkel, s több helyen összeütközésbe kerültek a specialistákkal. Az épületfa megmunkálás ősi iparága az ácsmesterség. Az ácsok régen nem csupán összeállították a különböző épületszerkezeteket, olykor bonyolult fatornyokat, fatemplomokat, hanem az ahhoz szükséges faalkatrészeket meg is faragták. Ezért a legutóbbi időkig ácsok faragták pl. a szántalpakat, a kerítések, kapuk faoszlopait, s nem utolsó sorban a temetők jellegzetes sírjeleit, a fejfákat, kereszteket. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. A mesterség nem volt műhelyhez kötött, ami mozgékonnyá tette művelőit. Az ügyes ácsokat a környéken sokfelé hívták. A mesterség eredeti eszközanyaga nem nagyszámú: legfontosabb a fejsze, aminek legalább két válfaját használták - a favágó vagy nagyobb fejszét és a faragófejszét. Utóbbinak két változata a hosszabb nyelű szekerce és a rövid, rendszerint görbe nyelűbárd. A fejszés ácsolás régi eszköze a cigányfúró, amivel a szarufák végein a faszegek helyét fúrták be. Régen az ácsoknak is volt faragószékük (vonószék), amelyen a vonókéssel szerszámnyelet munkáltak meg. A csapok kifaragására, vájatok vésésére vésőfejsze szolgált. Legtöbbször más építőiparosokkal, a kőművesekkel együtt szervezett csoportokban dolgoztak. A faipari szakmák céhes szerveződése önálló testületekben kezdődött, de az egymást kiegészítő vagy rokon szakmák sokszor közös céhet alakítottak, mint pl. az ács-kőműves Dunaföldváron, az ács-cserepező-kőműves Hőgyészen, Szekszárdon, Simontornyán, stb. A faipari szakmák között főleg a házberendezések, bútorok, s az épületek nyílászáróínak készítői, az asztalosok érdemelnek külön figyelmet. Az asztalosok mindig fűrészelt deszkából dolgoztak. A 18. század vége óta csaknem minden faluban éltek, akik a helybeli lakosság egyszerű bútorait, olykor nagyon szép ablaktábláit, ajtóit, ablakkereteit, igen dekoratív „betétes", kígyó- vagy madárdíszes kis- és nagykapuit, s nem utolsó sorban koporsóit készítették. A falusi asztalosok szép munkái az itt-ott még eredeti, rendszerint barokkos stílusú templomi padok, szószékek, szószékkoronák, úrasztalok. A 19. századelejére asztalos központok alakultak ki, melyek országrésznyi területek igényeit elégítették ki, de speciális készítményeik sok esetben országos elterjedtségnek örvendhettek. Asztalosmestereink rendszeresen vándoroltak, eközben közvetlenül is megismerkedtek a közép-európai újításokkal, stílusáramlatokkal, sőt nem ritkán egyes vándorló legények távolabbi, nyugat-európai országokat is felkerestek. Az egész Duna mentére kiterjedő vásárkörzetű asztalos központ volt Komárom. Népi asztalosságának hatása mindig széles körben ismert volt, de akkor nyert döntő, stílusindító szerepet, amikor a gabonakonjunktúra jól érzékelhető hatásaként megindult a komáromiak korábbi vásárkörzetének területén, a csupán néhány községet ellátó asztalos központok létrejötte. Tolna megye falvaiban is jelentős, idővel saját stílust kialakító asztalos közösségek jöttek létre, mint amilyen a Duna Tolna megyei oldalán fekvő Faddé és feljebb, a túlsó parton elterülő német telepes falué, Hartáé. Sárköz vidékén, szinte egyazon időben léptek színre, mintegy csoportosan a komáromi ihletésű bútorkészítő központok. Idesorolható Szekszárd is. E területen a bútorok alapszíne általában sötétkék, vagy középkék, a virágmotívumok pl. a szekszárdiaknál zömmel vörös színűek, más színek csak alárendelt szerephez jutottak. A sárközi bútor összefoglaló elnevezése a Sárközben használt népi asztalos bútoroknak. Olyan bútorstílust jelöl, mely nem a Sárközben készült, de itt használták és egységes stílus-