Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Textil-, gyapjúfeldolgozás

ség kimosva fodrozódó felületet adott. Ezt a felületet - amíg a fonalat maguk fonták - úgy nyerték, hogy a fonalat a szokottnál erősebben sodorták. A száda a leheletfinom selyemszádától a vastag pamutból készültig számos változatot mutatott. Lehetett csíkos a maga színében, nyers-fehér vagy fekete-fehér, de előfordultak a fehér anyagba beleszőtt fehér, vagy színes fonallal készült mértani vagy virágelemek is. A sárköziek szerint századunk elején azt a kis lent, amit még termesztettek, a bodorvászon szövésére tartották fenn. A száda pamutváltozatával már csak megközelítették az egykori bíborvászon minőségét, a „sóti", illetve ennek még finomabb változata, „a selyemsóti" pamutfonál csupán batiszt finomságú, de simább felületű szőttest eredményezett. A „selyemsótiból" készültek a leheletszerű halotti lepedők is. A pamut megjelenésével a különböző alapanyagú abroszok szerepében is változás állt be. A durvább kendervásznak és a kevert szálúak a hétköznapi, a legfinomabbak a karácsonyi asztalra kerültek. Ez utóbbiak századunk elején már leggyakrabban pamutból készültek. A Sárközben a kölönféle anyagú és mintázatú abroszoknak az öltözködésben is nagy szerepe volt: otthon kötényként szolgáltak, s az asszony, ha a házat elhagyta, maga elé is, karjára is abroszt vett. Az abroszok zöme és a kendők általában pamutból készültek. A háztartási textília, törlőruhák, ponyvák, zsákok azonban mindaddig, amíg csak szükségesek voltak a sárközi gazdaságban, kendervászonból készültek. A ritkás szövésű, a mennyezetes ágyat elfüggönyző szúnyoghálókat régebben szintén durvább kenderfonalból szőtték, fehérítetlen kenderfonal és fehér pamutfonalas mintázatú változatuk is ismert. A sárközi parasztszőttesek vászonkötésben készültek. A szőtteseket, elsősorban az abroszokat, az egész felületen, egyenletes közökben szőtt, vetülékirányú csíkozás borította. Az egyszerű csíkozás mellett kedveltek voltak a keskeny, geometrikus elemeket tartalmazó K-ás (K betűhöz hasonló) és rózsás, kis rózsás (nem figurális, hanem a kötésből adódóan geometrikus) mintasorok, mely utóbbiakat apró szedettesnek is neveztek. Ezeket a díszítményeket nem nyüst, hanem deszka segítségével szőtték. Az emlékezet megőrizte néhány olyan híres szövőasszony nevét, akik a takács- és parasztszőttest ötvöző sárközi szőttesstílust kialakították: mint az alsónyéki Szilasi Éva, a decsi Kubránszki Sára, a pilisi Sümegi Mária. A vászonhímzés asszonyi, egyben házimunka, mely sok tekintetben eltér a mesteremberek tevékenységétől. A mintakincset nemegyszer családi titokként kezelték. A vászonhímzéseket ki-ki magának vagy családjának varrta, s házát olyan darabokkal díszítette, amilyeneket éppen sikerült készítenie. Tolna megye hímzéskultúrája kapcsán először a sárközi hímzésekről kell szólnunk, mely Undi Mária szerint: „a magyar népi hímzés arisztokratája ". A sárközi hímzés múltja nem a szabott és a parittya főkötőkkel kezdődik, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal. Kendervászonra varrták őket, fekete szőrfonallal (azaz: gyapjúfonallal), mely utóbb barnára, vagy sötétzöldre fakult. A nagyvonalú, nagy motívumokat használó hímzést egyetlen széles mezőben varrták a párnavégekre, egyes példányokon ugyan elszórt díszítmények a párnahéj szárának a szélére is kerültek. Varrásához sokféle öltést használtak fel: nagy szerepe van a láncöltéssornak, önálló spirálokat formáltak vagy nagy mintákat kereteztek vele, melyeket viszont nyolcas- vagy hamis laposöltéssel töltöttek ki. Jellemző még a zsinóröltés. A sárközi halottas párnákon kétféle minta ismert: a gránátalmás és a tulipános. A sárközi hímzések főként a női viselethez kötődtek. A viseleten három egymástól teljesen eltérő stílusú hímzés is helyet kapott egy időben úgy, hogy azok az összhangot nem bontották meg. A legváltozatosabb és legnagyobb számú emlékanyaga afőkötőknek van. Legkorábbi példányai fekete muszlinon vagy lágy köpperkötésű selyemszöveten készültek, vastagabb és vékonyabb fehér fonallal hímezve. A korai darabokat tégla alakúra szabott és hajtogatással formált anyagra dolgozták (szabott főkötő), a 19. század végi és 20. század