Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Bőrfeldolgozó iparágak

Különben az állatok vágása, a húsfeldolgozás, konzerválás (füstölés, szárítás), hurka-, kolbász-, sajt-, szalonnakészítés teljes egészében házi munka volt. Ezt minden család - bizonyos belsó'munkamegosztással - maga végezte el. Éppen ezért a hivatásos hentesek, és a népi feldolgozás között mindvégig különbség volt, s a kétfajta technológia között csak az 1940-es évektől figyelhető meg némi közeledés. A disznótorok napjainkig nagyon jellegzetes társas munkaalkalmak. Az 1950-es évek végéig a falusi háztartásokban még az asszonyok maguk főzték a szappant, amellyel a ruhaneműt mosták, s még mosdásra is csak a legpolgárosultabb gazdák vásároltak bolti szappant. A marhák, juhok, sertések feldolgozásának mellékterméke a zsiradék, szalonna, faggyú, ami a szappankészítésnek és a gyertyaöntésnek az alapanyaga. A szappanfőző-mesterség jellegzetesen városi ipar, mert mind a nyersanyag beszerzése, mind a késztermék értékesítése a városi fogyasztás függvénye. A szappan legfontosabb alapanyagát jelentő faggyút ugyanis nagyobb tételben csak a városi mészárosoktól szerezhették be. Tolna megyében egyetlen olyan céhről tudunk, melynek szappanfőző tagja is volt: ez az 1825-ben alakult bátaszéki asztalos, kádár, lakatos és szappanfőző céh. 1828-ban 12, 1873ban 11 és 1929-ben 1 szappanfőző mestert írtak össze megyénkben. A 19. századközepétől a gyári termelés megindulása is egyre hátrányosabban hatott a szappanfőző műhelyekre, melyek a századforduló után csak elvétve tudták biztosítani megélhetésüket. Az egészségügy, illetve a higiénia iparágai régebben a borbély (chirurgus), a bába s nagyon sok népi specialista, akik részben kézzel (pl. a kenő asszonyok), nadállyal, köpűlyözéssel, gyógyfüvekkel, vagy némelyek mágikus eljárásokkal gyógyítottak. Közülük a borbélyok, akik eredetileg (sebész) orvosok voltak, a 20. századra már kizárólag a haj, a bajusz, a szakáll gondozására, borotválására specializálódtak. Valaha réztányért használtak a szappanozáshoz és az érvágáshoz, ezért ez lett mesterségük címere. Szekszárdon a két világháború között pl. 42 borbély-, fodrászműhely volt. A borbélyok egy része házhoz is eljárt, hogy heti egy, maximum két borotválást, havi egy haj vágást elvégezzenek állandó kuncsaftjaikon. Fizetségül ritkábban készpénz, gyakrabban élelmiszer, illetve gabona járt. 1828-ban Tolna megye egész területén mindössze három borbélyt írtak össze, 1873-ban már tizennégyet és 1929-re 392 főre nőtt a számuk. Bőrfeldolgozó iparágak A magyar kézműipar Európa-szerte egyik legismertebb ősi ága a bőrfeldolgozás. Az ezen iparágakhoz tartozó mesterek céhei is viszonylag korán megalakultak. A tímár a bőrt kikészítő, illetve egyszerűbb lábbeliket varró mesterember régies neve. A középkori gyakorlat szerint, a lábbeli varró maga készítette ki a szükséges bőröket. A tímárok esetében ez keleti módra, timsóval megdolgozott fehérbőr kikészítését jelentette. A 14. században tűnt fel a varga mesterség, mégpedig - mint egykor a tímár - a lábbeli varró és bőrkikészítő kettős értelemben. Ehhez a mesterséghez kapcsolódik a nyugati hatásra általánossá váló cseres bőrkikészítési mód, és olyan európai eredetű lábbelik, mint a középkori saru, a különféle cipők stb. A régi módra, timsós bőrt készítő és lábbeli varró tímár munkája a bőrkikészítés mellett, a legolcsóbb lábbeli, a bocskor és a talp megmunkálására korlátozódott. A 18. századtól már szömörcével (növény, melynek leveléből készítették a szükséges port) dolgoztak. Tolna megyében önálló tímár céhről nincs tudomásunk, a budai vöröstímár céh vonzáskörzetéhez tartozott azonban Bátaszék, Bonyhád, Tolna, Tevel, Hőgyész, Pincehely, Paks, Dunaföldvár és Simontornya. A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség, a csizmadia, a vargákat kezdte kiszorítani