Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)
Engel Pál: Ozorai Pipo
A sókamara-ispánság ugyanis önmagában éppúgy nem volt hatalmi pozíció, mint a körmöci urbura kezelése sem. Az ispán feladata a sójövedelem előteremtése és kezelése volt, ehhez azonban saját hatalmi apparátus - várak és csapatok - nem állt a rendelkezésére. Egyszerű hivatalnok volt, aki mindössze a sóbányászok és az ország területén elszórt királyi sóraktárak - a sókamarák - fölött gyakorolt fennhatóságot A só bányászata és forgalmazása a középkor hajnala óta királyi monopólium volt, és a királyságnak ekkoriban talán a legfontosabb bevételi forrását képviselte.(38) A sóbányák Erdélyben (Dés, Szék, Kolozs, Torda, Vízakna) és Máramarosban feküdtek, és a sót onnan szállították szét az egész ország sóraktáraiba, majd részben közvetlenül használták fel kincstári fizetőeszközként (pl. a zsoldot gyakran sókockákban fizették), részben monopoláron kiárusították. (39) A sóügyek igazgatását a gyakorlatban az ispán helyettesei, a kamarások végezték. (40) Pipo maga többnyire, úgy látszik, a királyi udvarban tartózkodott.(41) Ott volt 1401. április 28-án is, amikor Kanizsai érsek és Bebek Detre nádor vezetésével az ország nagyjai a budai várban váratlanul őrizetbe vették Zsigmondot, és maguk vették kézbe az ország irányítását (42) A palotaforradalom alkalmából fogságba estek a király jelen lévő hívei is, köztük Ozorai, akinek életét a tumultusban - Poggio elbeszélése szerint - maga az érsek mentette meg, mert „miközben palástjával betakarva védelmezte, azt kiáltozta, hogy elfogta."(43) Kanizsai Esztergomba vitette, és - ha hihetünk az olasz szerzőnek - csak Zsigmond kiszabadulása után, vagyis az ősszel engedte szabadon. (44) Legközelebb egy év múlva, 1402 őszén találkozunk vele, amikor Pozsonyban ő is megpecsételte a IV. Albert osztrák herceggel kötött örökösödési szerződést, majd Bécsbe is elkísérte királyát.(45) Egy esztendő múlva, szerény hivatalától függetlenül, Pipo már egyike volt az udvar hatalmasainak. Életének ezt az utolsó nagy fordulatát az országnagyok újabb megmozdulása, az 1403. évi fegyveres bárói felkelés hozta meg. Nem kevesen akadtak a király hívei közül, akiknek ezekben a válságos hónapokban sikerült karriert csinálniuk, de a legnagyobbat vitán felül Pipo futotta be. Hogy voltaképpen miféle érdemekkel, az végeredményben találgatás tárgya marad, mert szerepéről világos tudósításunk nincsen. Valamikor 1402 utolsó vagy 1403 első napjaiban az összeesküvők Nagyváradon kimondták Zsigmond trónfosztását, és a koronát régi ellenfelének, László nápolyi királynak ajánlották fel. A mozgalom élén ismét Kanizsai és a nádorságból időközben leváltott Bebek Detre álltak, de a főpapok és az előkelők túlnyomó többsége is csatlakozott hozzá. Csak néhányan maradtak meg Zsigmond pártján, és az első hónapokban úgy tűnt, hogy uralkodásának napjai meg vannak számlálva. Hívei azonban sokkal energikusabban cselekedtek, minta körülményesen gyülekező felkelő hadak, és mire Zsigmond júliusban hazatért Csehországból, ahová az év végén távozott el, a harc nagyjából el is dőlt. Vezérei könnyűszerrel szétszórták a dunántúli lázadókat, ő maga Pestnél aratott győzelmet, és miután Kanizsait körülzárta Esztergomban, az országnagyok kelet felől felvonuló főserege október 8-án letette a fegyvert A király és a lázadók közötti egyezség értelmében mindenki amnesztiában részesült, aki meghatározott időn belül meghódolt. Október 29-én végre Kanizsai is beadta a derekát, és viszonylag kedvező feltételek mellett kegyelmet kapott. A makacskodó lázadókra ellenben jószágvesztés várt, és Zsigmond már ezekben a napokban megkezdte a hűtlenségük címén elkobzott birtokok eladományozását.(46) 58
