Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Engel Pál: Ozorai Pipo

polgári jómódban nevelkedhetett - ahogy Poggio írja: „szegényen éltek" - és nem igen számíthatott többre, mint hogy más polgárfiúkhoz hasonlóan az üzleti életben próbál majd érvényesülni. 13 évesen - ez volt a szokásos kor - egy kereskedő giovane-ja, azaz inasa lett, hogy mellettea szakmát kitanulja.(16) így került el először, úgy látszik, Németországba, majd hamarosan Budára.(17) Gazdája ekkor már - talán kezdettől fogva - Luca Pecchia volt, egy módos firenzei üzletember, akinek neve nem ismeretlen a kor magyarországi forrásaiban. (18) Firenze ekkortájt, tudjuk jól, egyik központja volt Európa pénzügyi és gazdasági életének. Bankárai már 1300 körül vezető szerepet játszottak Nyugat-Európa számos fejedelmi udvarában, és noha befolyásukat a század első felében válságok sora rendítette meg, bankházaik 1380 tájára már új erőre kaptak. Az élelmes firenzeiektől semmi olyan tevékenység nem volt idegen ami profitot hozhatott és kapcsolataik szinte egész Európát behálózták. Magyarország ugyan történetesen nem tartozott fő vadászterületeik közé, de képviselőiket azért itt is megtaláljuk. A legnevezetesebb közülük, Francesco Bernardi 1382 óta hosszú éveken át működött közre a királyi pénzügyek irányításában, és fölözte le a harmincadok, a kamara haszna és a pénzverés kezeléséből nyerhető hasznot.(19) Pipo gazdája, Pecchia talán nem volt ennyire nagystílű, de az ő kezei is elértek a római, sőt a nápolyi udvarig. A budai olaszok elsősorban selyemmel és fűszerekkel kereskedtek, és boltjaik a város legelőkelőbb negyedében, a mai Országház (akkori nevén Olasz) utcában sorakoztak. (20) Fényűzési cikkekről lévén szó, ügyfeleik jobbára a királyi udvar előkelői lehettek. így került a fiatal Scolari a Kanizsai-család szolgálatába. „Úgy esett meséli Poggio -, hogy Zsigmond király kincstartója Pecchiához jött, hogy urának egyet s mást bevásároljon. Látva, hogy Pipo mily ügyesen intézi Pecchia számadásait és mily gyors észjárású, nyomban megkérte, adja át neki a fiút, azt ígérve, hogy saját fiaként fogja nevelni. Pecchia pedig, minthogy igen csak igyekezett elnyerni a kincstartó jóindulatát, és még inkább szeretett volna testvérének, a nagy hatalmú esztergomi püspöknek a jóindulatába férkőzni, odaadta a fiút".(21) Kanizsai János 1387 óta volt esztergomi érsek és a király mindenható főkancellárja, testvére, Miklós pedig 1388-ban lett „kincstartó", valójában tárnokmester. A leírt esemény tehát 1390 táján mehetett végbe, és így Pipo a húszas évei elején lehetett, amikor magukhoz vették. „Szorgalma, tudása folytán - szól tovább a történet - hamarosan mindenkivel megkedveltette magát, s oly kiválóan működött közre ura dolgainak intézésében, hogy az Simontornyát, ezt a jeles várat ajándékozta neki, hogy a várhoz tartozó birtokok jövedelméből magát és familiárisait eltarthassa. Itt igen nagy tisztességben élt, s kegy és megbecsülés dolgában senki sem előzhette meg uránál."(22) Forrásunk megbízhatósága ezen a ponton derül ki igazán, mert tökéletes hűséggel számol be egy olyan mozzanatról, amelynek a lényegét aligha volt módja megérteni. Mert mi is történhetett valójában? A Lackfiaktól elkobzott Simontornyát és 22 helységből álló uradalmát 1397 márciusában kapták adományul Zsigmondtól a Kanizsai-fivérek, és - mintáz elbeszélésből kitűnik - az igazgatását Scolarira bízták. Ez Magyarországon ekkor még olyan kezdetleges formában történt, amelyről egy olasznak vagy más nyugat-európainak aligha lehetett sejtelme is. Más, egykorú adatokból ismeretes, hogy a várúr „tisztségül" (pro honore) azaz visszavonásig szabályszerűen odaadományozta a várat és falvait várnagyának, hogy magát és embereit azokból tartsa el, csupán azt kötötte ki, hogy az uradalom mely jövedelmeit tartja