Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Pipo Spanonak élete (Domenico Mellini)

valószínűleg, és erre lehet következtetni néhány visszaemlékezésből, amelyek számos akkori polgárunknak a könyveiben vannak leírva, jött Pippo Firenzébe, az 1410. esztendő júniusának 23. napján. Se korábban, se később, azóta, hogy gyermekként elindult, nem volt itt, és nem is tért vissza; 300 fegyveres és sok nemes híve kísérte. A saját házában szállt meg, amely még mindig áll Borgo Albizzin, a Giraldi sarkán, és érintkezik a Pazzik palotával; tulajdonosai Luigi és Alessandro, Giuliano Capponi fiai; és tizenegy (?) napig maradt ott. Ezalatt a város legelső és legelőkelőbb lakóit látta vendégül, azután a népet; nyílt házat tartott, mindenkivel bőkezű volt; bárkihez emberségesnek és szívélyesnek mutatkozott; mindenkihez előzékeny volt. Nem nyerte el azonban a néptől, barátságossága ellenére, sem pedig igen csodálatra méltó bátorsága és jótéteményei nyomán, amiket a hazája javára tett a velenceiekkel vívott háborúban, a katonai zászlókat, sem a lovagság jelvényeit, amelyekkel Magyarországra való visszatérte után annak a nemzetnek és az egész világnak az értésére tudta volna adni, hogy milyen véleménnyel vannak róla az övéi, és mennyire becsülik őt s bátorságát. Nem szabad, hogy ezen bárki is elcsodálkozzék, mivelhogy az irigység, mások erényének, dicsőségének és boldogságának ellensége gyakran változtatja az egészséges tekintetet görbén és igazságtalanul nézővé. És sokan, hogy többnek lássanak annál, aki megérdemli, hogy szeressék és tiszteljék, ellene fordulnak, megtagadva tőle amit megérdemelt és elnyert. Ami amellett, hogy igazságtalan és kegyetlen, gonosz természet és alattomos fennhéjázás jele is. Ilyennek mutatkoztak akkor és ebben a firenzeiek, egyik igen nagy hírnevű polgáruktól megtagadva és elvitatva azt, amit senki idegentől, mégha alacsony és csekély származású is, de a városnak podestája volt, soha meg nem tagadtak távozásakor. És nem törődve azzal, hogy a kiváló emberek erényét tisztelni, utánozni, nem pedig irigyelni kell, elmulasztották megtenni azt, amit leginkább tőlük elvártak, kevésbé hálásnak mutatkozva annak irányában, akinek a legtöbbel tartoztak, és fukaroknak hogy megadják övéinek, ami nekik semmibe nem került. Filippo Scolarinak Firenzébe jöttekor, amikor már közeljárt, nagy vita támadt a tanácsban a szenátorok között, vajon egy ilyen harcias férfiút, aki olyan nagy tekintélyű és befolyású a császárnál, valamint a hadakozó és idegen nemzeteknél, s számos győzelme folytán dicső hírű, csapatával, amellyel, mondták, hogy jön, beengedjék-e ebbe a szabad városba, amelynek berendezkedése köztársasági, és a népből vett kormánnyal és saját törvényei szerint kormányozzák. Nem tűnt valószínűnek, hogy képes, vagy akar a többiekhez hasonló módon élni, vagy hogy nem jön-e valami hatalmas fontosságú tervvel, amiről különbözők voltak a vélemények és megítélések, úgyhogy a szenátus két részre szakadt, az egyik azt akarta, hogy mindenfajta tiszteletadással fogadják, a másik pedig azt, hogy egészen tiltsák meg neki a Firenzébe jövetelt, attól tartva, hogy fölbolygatja a köznyugalmat, megzavarja az emberek lelkét, és az állam megváltozásának oka lehet. És így döntöttek volna közös elhatározással és nyilvános rendelettel, ha a nemes, hatalmas és bölcs Bartolomeo Valori nagy megfontoltságával és tekintélyével nem győzte volna meg őket az ellenkezőjéről. Ő ugyanis sok érvet hozott fel amellett, hogy Filippot fogadják és megtiszteljék azzal a feltétellel, hogy megelégszik azzal, hogy nem szárnyalja túl polgártársai helyzetét. Olyan jól tudott szólni, hogy az ő véleménye győzött, és őt bízták meg, hogy mulattassa és figyelje meg viselkedését, amit különös körültekintéssel és kitűnően elvégzett. És egyik a másikával, az állandó érintkezés közben, ahogyan csak derék emberek között történik, szoros barátsá-