Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolari, ragadványnevén Spano úrnak, firenzei polgárnak az élete (Jacopo, Poggio úr fia)

A firenzei köztársaságban a de' Buondelmontik igen ősi és nemes családjának, amely, mint mondják, a saluzzói fejedelmektől származott, miután sok és nagy méltóságot töltött be, nagy tekintélye és hírneve volt a nagyurak előtt, különösen a köztársaságon kívül. Sokan közülük az elsők között voltak a francia, a spanyol és a szicíliai király mellett, a mi városunkban pedig mindig kiváló pártok vezérei voltak: 1215-ben, a polgárok közötti viszályban, amikor a város megoszlott a guelfek és ghibellinek között, meghalta hírneves Buondelmonte úr, a legnagyobbak egyike; ők a guelfek vezetői és irányítói voltak. A Scolarik eredetileg ugyanehhez a családhoz tartoztak, mindazonáltal a szemben álló pártot támogatva, gonosz tanácsra hallgatva, az ellenfelekhez és ellenségekhez csatlakoztak. Majdnem mindnyájan meghaltak és elpusztultak, azok pedig, akik életben maradtak, nagy szerencsétlenségben öregedtek meg. Mindazonáltal ebben a családban és nemzetségben, az 1369. esztendőben, Stefano nevű apjától és Antonia nevű anyjától született meg Filippo, akit később melléknevén Spanonak hívtak. Tizenhárom éves koráig szegénységben nőtt fel, apja és anyja mellett a várostól hét mérföldre fekvő Tizzano nevű faluban; ekkor Magyarországra ment Luca Pecchiával, aki Budán nagy üzleteket és kereskedelmet bonyolított. Még nem régóta tartózkodott ebben a városban, amikor véletlenül odavetődött IV. Károly római császár fiának, Zsigmond királynak a kincstárnoka, hogy Lucától sok mindent vásároljon urának. Ő, látva, hogy milyen ügyesen végez mindent, természettől adott rátermettségével a fiatalember, az áruk elrendezésében, a számadások és az üzleti könyvek vezetésében, hosszan kérlelte a kereskedőt, bízza az ő gondjaira, és cserébe azt ígérte, hogy mindig fiának fogja tekinteni és akként fogja őt tartani. A kereskedő, aki megkívánta nyerni ennek a férfiúnak, de még inkább az esztergomi püspöknek, aki a testvére volt, a jóindulatát, aki igen hatalmas volt az uralkodónak a tartományában,a gondjaira bízta fiút. Emez rövid idő alatt iparkodása és szorgalma folytán mindenki előtt oly kedvessé és szeretetté vált, és urának a javait, valamint a király által rábízottakat olyan rendben tartotta, hogy megkapta tőle a kiváló várat, Simontornyát, oly feltétellel, hogy őt és házanépét a hozzá tartozó síkság tartsa el. Itt nagy tisztességben élt, és senki nem múlta fölül uránál kegyben és hírnévben, amikor egy napon elment a püspökhöz Esztergomba, ahová már korábban a király is megérkezett. Miután az étkeket kivitték, a nagyurak arról tárgyaltak, hogy tizenkétezer lovasból álló sereget állítsanak ki, hogy őrizze és oltalmazza a Dunát, és megvédje az országot a törököktől, akik elfoglalták Szerbiát; és minthogy nem volt közöttük senki, aki számolni tudott volna, és össze tudta volna adni azt az összeget, amit a katonáknak kellett volna adni (hiszen szükséges és fontos volt a háború költségét ismerni, mielőtt az ellenségre mentek volna, és tudni kel-