Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolari, ragadványnevén Spano úrnak, firenzei polgárnak az élete (Jacopo, Poggio úr fia)

lett, hogy honnan vegyék a pénzt), hivatták Filippot, aki tollat fogva olyan sebesen elvégezte a számadást, hogy az összes jelenlévő csodálkozott, és igen dicsérte őt. Ezt látva Zsigmond király, aki mindenféle nagy dologra született, és föl kívánta emelni s megtalálni a rátermett embereket, meghányva-vetve magában ennek a férfinak a tehetségét, arcának határozottságát, szemének élénkségét, arra gondolt, hogy nagyobb dolgokra, mintsem a kereskedéssel járókra született. Urának ellenkezése nélkül, akit arra bíztatott, hogy tegyen királyi kedvére, egy várat adományozott neki, és megbízta őt az aranybányászat felügyeletével, ami a királyság első és legfőbb bevétele volt. Ezeket a dolgokat, miután gondosan kezelte, a királynak olyan nagy kegyét és jóindulatát nyerte el, hogy hatalmas méltóságokkal ruházták és ékesítették föl, és a nagyurak hatalmas irigysége kezdte körülvenni. Mivel tudta, hogy tettetéssel és a vakság utánzásával, erényekkel és helyes cselekedetekkel inkább lehet minden dolog fölébe kerekedni és legyűrni, mint különféle mesterkedésekkel és félrevezetéssel (amelyek nagy befolyással vannak a fejedelmekre), ellenfeleivel jóindulattal beszélt, és mindegyiket kedvesen magához meginvitálván, ajándékokkal és adományokkal magához édesgetvén őket, rövid idő alatt mindegyikük jóindulatát megnyerte. Ezalatt a királyság bárói az 1403. esztendőben, méltatlankodásukban, hogy csehek és idegenek vannak a király összes országos és titkos tanácsában, úgy gondolták, és elhatározták, hogy elfogják Zsigmond királyt, s az országba László nápolyi királyt hívják be. Miután tehát közös elhatározásból leveleket és követeket küldtek Nápolyba, elérték, hogy László seregével gyorsan Dalmáciába, Zára városába jöjjön. Ezt hallván Zsigmond, és az ellenség érkezéséről értesülvén, Budára ment, a királyság fővárosába: nehezen hitte el, tekintettel a korára, hogy ezt azok követték el ellene, akiket ő hatalmas kitüntetésben és gazdagságban részesített azelőtt. Miután a várnagy elmondta neki, hogy az összeesküvők Pestre, Budával szemben fekvő városba érkeztek, és azt állította, hogy a megóvásnak egyetlen eszköze az, hogy őrök felállításával a falakon a várat az ellenség rohamától megvédik, addig, míg ki nem derül, mi a célja, a király nem akarta, hogy így tegyenek. Azt hangoztatta, hogy senkit azok közül, akikről azt mondják, hogy ellene jönnek, soha meg nem sértett vagy meg nem bántott, hogy lelkükben vele szemben ennyire méltatlankodók legyenek. Mialatt erről beszéltek, a nagyurak átkeltek az Istroson,(l) bejutottak a városba, és a várba érkeztek. A sok jelenlevő között a király megkérdezte e belépőktől, mit jelentsen ez a zavargás, vagyis milyen céllal gyűlt össze ez a sok nagyúr. A legöregebbek egyike azt válaszolta neki, azért esküdtek össze és jöttek el hozzá, hogy megszabják neki a birodalom igazgatásának és kormányzásának törvényeit, hogy a királyságban ne az egész nemesség akarata ellenére és a többi nép sérelmére uralkodjék, mert ez igazságtalan s méltánytalan uralom, és jó emberhez nem méltó. Ezektől a szavaktól a király, aki igen szelíd természetű volt, annyira felhevült, hogy kirántva az övéről függő tőrét, reárontott. Mialatt az ellenséget üldözte, Bigatto Marino, a nagyurak egyike,(2) kardjával megtámadta, és kis híján megölte. Úgy menekült meg, hogy hátralépve balra elhajolt, a csapás célt tévesztett, gyöngyöktől és drágakövektől ékes koronája pedig a fejéről leesett. Filippo Scolari, aki ebben a kavarodásban a király védelmében küzdött, az ellenség kezétől az esztergomi püspök segítségével menekült meg, aki köpenyével betakarva megvédte, miközben azt kiáltozta, hogy elfogta, azután pedig Esztergomba, börtönbe vitette. Amint ezt Zsigmond megtudta, az