Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)

Tüskés Tibor: Illyés és a szülőföld

Vegyük mindehhez, hogy életének első tizenöt évét az ország egyik legszebb táján, a lankás tolnai dombok közt, a lassú vizű folyókkal tagolt vidéken tölti. Amire szeme először rányílt, az az emberméretű, az emberi kéztől megművelt, szép és harmonikus természet volt. A szülőföld Illyés világképének egyik központi jelképe, élet-metaforája. Sors és küldetés, tanú és bizonyosság, egyetlen és pótolhatatlan, ajándék és menedék, otthon és szövetség, megtartó erő és kiröptető fészek. „Hű nevelőim, dunántúli dombok,/ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok,/ nem fogtok rabul, amikor öleltek,/ti úgy öveztek, hogy égig emeltek!" - írja a Jegyzöfüzet egyik axiomatikus tömörségű darabjában. Hogy mit jelent Illyésnek a szülőföld, hogy milyen mitikus szerepet tölt be életében a puszta, talán éppen a mitológia, a görög hitvilág segít megérteni. Itt van szó Antaioszról (a latin változatban Antaeusról), a tenger istenének és a föld istenasszonyának a fiáról, aki mindaddig legyőzhetetlen maradt, amíg anyjával, a földdel érintkezett. Hiába vágták földhöz ellenfelei, ő éppen attól kapott új erőre. Illyés fiatalon elkerül szülőföldjéről, előbb Pesten, majd évekig Párizsban él. De pályáján akárhányszor nehéz, válságos helyzetbe sodródik, sorsfordító események előtt áll, mindig a szülőföldre tér vissza. Valóságosan, egy-egy utazás, rövidebb-hosszabb ott tartózkodás keretében, és képletesen, a szülőföld élményvilágából választott téma formájában. Amikor a húszas évek közepén hazatér Párizsból, ahol a szürrealista képzelet iskoláját is kijárta, a honi tájékozódást Felsőrácegrespusztán kezdi. Első nagyszabású írói vállalkozása, a Puszták népe: vallomás a szülőföldről, a gyerekkorról, a fölnevelő tájról. Amikor 1944-45 nagy sorsfordulata után mérlegre teszi a végérvényesen eltűnt múltat, és a jövő lehetőségeit keresi, egy ütöttkopott, a háborúból itt maradt autóba ül, és a Dunántúlra látogat, a földosztás tavaszi életfakadását tanulmányozza. Erről az útról szól Honfoglalók között című riportsorozata. És amikor az 1956-os tragédia után ismét fontossá válik az egész magyarság és a saját számára a „hogyan tovább?" kérdése, ismét beveszi magát a pusztába: ekkori történelmi számvetésének eredménye az Ebéd a kastélyban önéletrajzi írása. Illyés a szülőföld tartóoszlopaira boltozta költői világát. Újító és megőrző, hagyományok folytatója és maga is hagyományt teremtő, magyar és európai műveltségű, otthon van Tolnában és Párizsban. Gazdag műfaji változatosságot fölmutató életműve egyetlen kicsiny és a világban szétszórt néphez, a magyar anyanyelvűek közösségéhez köti. De neve olyan erkölcsi erő, hogy a nagyvilág legszélesebb terein is róla ítélhetik meg az idegenek népünket. Szülőföld, szülőház, bölcsőhely - olyan fogalmak, amelyekről manapság sokan úgy vélik, hogy „emléksárrá" váltak, a múlt rekvizitumai közé sorolhatók. Ma bábaasszony helyett orvos és képzett szülésznő segíti világra az újszülöttet, faragott bölcső helyett francia gyártmányú gyerekkocsi ring velünk, s a személyi