Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)
Pozsgay Imre: Emléktáblát avatunk; emlékkiállítást nyitunk
POZSGAY IMRE Emléktáblát avatunk Kedves Barátaim! Halottak napja van. Illyés Gyula születésnapja. Hányszor eljátszadozott ő is meg az irodalomtörténet is ezzel a párhuzammal! Hihetjük-e, hogy ezentúl születésnapi jókívánságok helyett e napon a kegyelet és emlékezés jár majd együtt Illyés Gyula nevével? - El kell hinnünk, mert immár emléktáblát avatunk, emlékkiállítást nyitunk tiszteletére a szülőföldön. Azt, ami másfél éve történt azokban az áprilisi napokban - meghalt, eltemettük - akkor kábultságunkban nem láttuk ennyire visszavonhatatlannak. De íme, eljöttünk ide józanul, a kegyelet napján kegyetlen dolgokat művelni, kíméletlenül ércbe vésni a megmásíthatatlan tényt: személye többé nem lehet közöttünk. Teste porlad. Csodálatos egyénisége ugyan még ott él szerettei, barátai emlékezetében, de velük együtt elmúlik az is. Ne csaljuk meg magunkat! Ne akarjunk vigasztalódni azzal, hogy ott van a halhatatlan mű, amely kincse a hazának, kincse a nagyvilágnak. Vajon nem történt-e meg már máskor is, hogy zseniális művek veszendőbe mentek, mert továbbélésükhöz nem volt méltó utókor? És válaszoltunk-e már a kérdésre: nem méltatlan, nem túlságosan romlandó-e a lelkünk az illyési mű továbbvitelére? Lesz-e haza, amely képes lesz ezt az alkotást nemcsak mint költözködő könyvtárak leltári állományát tovább cipelni, de használni is? - Bizony, ha köztünk lenne, akadna még dolga ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával. Eddig éreztük, most már tudjuk, mekkora veszteség ért bennünket. Lám, az emlékezés, ha érdemes embernek szól, tele van magunk sajnálatával a veszteség miatt. Hát hogyne volna így akkora veszteség után, amekkora vele ért bennünket. Mégis, ideje felhagyni az önsajnálattal és a feladatra figyelni. Erről a feladatról szóltak már a XLX. századi nagy költő-elődök kemény parancsai is. Egyszer úgy: „A haza minden előtt!" Másszor ekként: „Hass, alkoss, gyarapíts... !" A parancs teljesítéséhez Illyésnél megbízható útmutatást találunk, mert nagy volt abban is, hogy a célt túl tudta terjeszteni a provincializmus szűk határain. Egy helyen így ír erről: „Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest... Egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De, ha azért, ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki - mint orgazdát - nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából." - Ezzel a meggyőződéssel