Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)

Fodor András: Három főhajtás

A kőasztaltól a kompig Sárga ingben, koránál sokkal fiatalosabban mozog közöttünk. Mint első találkozáskor, most is a rusztikusságot látom gesztusaiban. Bort, mandulát hoz a malomkerék-asztal érdes korongjára. Nem téveszti meg Tüskés Tibor vidáman előadott históriája, hogyan váltották le a Jelenkor főszerkesztőségéből. Hirtelen indulattal kifakad a világban tapasztalható szerinte általános normalizálódás honi akadályozói ellen. Kemény kifejezésekkel, egész fizikumát a szavak parazsán hevítve sorolja vádjait, miket ha módja lesz, másutt is ki akar tálalni. Érdemtelen hatalomtól kótyagos akarnokoknak tekinti az olyan bürokratákat, akik nem tudnak belenyugodni abba, ha egy író tehetségesebb náluknál. Tibort mégis biztatja, fegyelemre, munkára inti. Ő a környező konstellációt tekintve optimista. Kísér bennünket a révhez. Görbe, súlyos léptekkel megy előttem a terméskő lépcsőkön, kezében villanylámpa. Kicsit ügyetlenül fordul hozzám: - „Te most mit csinálsz András?" (Nem tudja, hol dogozom.) A homályosodó út partján haladva, negyedóra alatt bámulni való éleselméjűséggel értekezik velem a költészet aktuális kérdéseiről. Másik tétova hozzámfordulása váltja ki ezt a diskurzust: „- Te most mit olvasol... - verset?" Mallarmét említem, mire ő a Rimbaud óta rejtezkedő francia lírát húsz mondatban, precízen elmagyarázza. Az Egy évad a pokolban homosexuális hátterét, Mallarmé titkos szerelmét s a róla írt könyvtárnyi kommentárt összegezve. Az is kiderül, hogy ő személy szerint az elvontabb, hidegebb lírát a magyar költészetben is üdvösebbnek vélné. Minek mindent megírni? Azért, hogy az olvasó a költő nadrágjába is belelásson? Szabó Lőrinc pokollá tette az életét a poklok kivallásával. Mindent azért ő sem tudott elmondani. „Te, hogy képzeled el...?" A pompásan fogalmazó, két fejjel magasabb férfi mellett nehezen forog a nyelvem. A nem követhető, szélsőséges példákat mondom. Ő egyiknél sem áll meg, de a magáért való képzuhatagról rossz a véleménye. „Minek csinálni?" Valami racionálisabb, rendezettebb líra kellene, mondom én, de legalább annyira fontos volna a meghökkentő merészség. Sajnos, az irodalmi atmoszféra nálunk ezt csak egy-két embernek engedélyezi. Szerinte az irodalom a líra legnagyobb veszedelme. Egyébként ő veszélyt lát abban is, hogy nálunk a költészetnek ekkora rangja van, mert hiszen nincs prózánk, nincs értekező irodalmunk, mely a költészetet helyre tenné. A költő hiába feszül bele, a Kalevalát, vagy az azték költészetet nem múlhatja felül. Sűrűn mennek mellettünk az autók. Villanó fényükben Tibor tüskésdisznót pillant meg az asztfalton. Gyerekes megrendüléssel kiált föl, fut oda menteni, félrekotorni a másik „tüskés"-t. Egyebek közt ez is mutatja, mekkora lélek lakik benne. - „A sündisznók ezért királyukká tennének, nemcsak főszerkesztővé" - jegyzi meg kísérőnk. Ég-víz mindinkább egymásba gomolyodik előttünk, csak a lámpák gyöngysora jelzi, hol a szántódi part, ahova igyekszünk. Megérkeztünk a komphoz. Az