Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)

Csoóri Sándor: Emlékező sorok a prózaíró Illyésre

ból a politikusi hitvallásból is, amely Illyés egész írói életét keretezte és kormányozta: a forradalmi gondolkodás és a bátor óvatosság. Nincs kritikus, aki ne méltatná az Illyés-próza rangját: e próza versírás közben kiérlelt világosságát, célratörését. De a nyilvánvalót dicsérni, ahelyett, hogy láthatatlanabb természetét elemeznénk, ez azt jelenti, hogy csak fölületesen ismerjük, amit dicsérünk. Illyésről szólva hányszor emlegetjük például Ozorát és Párizst, magyarságát és európaiságát. Hányszor a rágalommal felérő kétkulacsosságát, amely a jóindulatúak szemében föloldhatatlan ellentmondás, a rosszindulatúak szemében jellemhiba. Mi lenne, ha egyszer a közhelyes olcsó ítélkezések helyett Illyés nyelvét vizsgálnánk meg, mint mindennél hitelesebb és árulkodóbb dokumentumot, mivel a nyelv sosem csak eszköz, amellyel dolgozunk, hanem teremtmény is. A szellem és a lélek elfályolozhatatlan arca. Jól beszélni és írni magyarul Illyés szerint: jellemkérdés. Szerintem ennél is több. Minden ami belénk égett és belénk ivódott a történelemből, a kultúrából, egy nép ízléséből, szándékaiból, ösztönéből. A fogalmazás irányítható, de maga a nyelv és maga a stílus kormányozhatatlan reflexünk. Hogy valami képtelenséggel domborítsam ki a gondolatot, nem félek leírni: egy író stílusa majdnem olyan, mint legtitkosabb elszólásunk. Márpedig, ha ennek a fényében vizsgáljuk meg Illyés stílusát, elmondhatjuk, hogy kimunkált nyelve a legtisztább és a legkikezdhetetlenebb mű. Mert ha Illyés egyetlen sort se írt volna le tételesen a magyarság belső természetéről, erkölcsi, szellemi alkatáról, mi pusztán abból a tartózkodó, de megvesztegethetetlen önérzetből, ahogy mondatot illeszt mondathoz, s teremt világosságot a gondolatok és érzelmek tatárdúlása után, könnyen kiolvashatnánk, hogy Illyés a magyarság legnagyobbjai közé tartozik. A mindenkori élcsapatba. Másszóval: már attól széchenyis hazafi s népe jótevője, ahogy anyanyelven ír. Ugyanis a nyelv egy nép számára semmivel sem kevesebb, semmivel sem jelentéktelenebb, mint az ország földje, határai és történelme. Hiszen, ha nyelve romlik, sőt hacsak elbizonytalanodik is, a jövője is bizonytalan. Épp Illyés idéz idevágóan egy franciát: „amit nem tudunk megnevezni, az nem is létezik." Egy olyan világban, ahol a fejünk körül kóválygó szavak nagyrésze hazug, homályos, terméketlen, ne felejtsük el, hogy egy olyan nagy írótól, mint Illyés Gyula, nemcsak érezni, dönteni, gondolkodni tanulhatunk, de a gondolatokkal együtt nyelvet is. Nyelvet, amely képes arra, hogy halottainkból is föltámasszon bennünket.