Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)

Csoóri Sándor: Emlékező sorok a prózaíró Illyésre

zavaróan hatna: láb az asztalon, miközben a szomszédomban valaki a Népszabadságot olvassa. Kint a nap sütött, bent az összetéveszthetetlen illyési humor. Az a fénytöréses derű, amely olyan kivételes érték a komorságra, elégiákra és a magasztos lelkületre hangolt magyar irodalomban. Itt-ott persze megcsillan; Csokonaiban, Fazekasban, Petőfiben, a somolygó Aranyban, de például az utolérhetetlen Karinthyban ez a hang más pályára tér: vagy a harsány és vérfagyasztó abszurditásba, vagy a pesti viccbe. * * * Vannak ennek a századnak olyan próza-stílust teremtő nagymesterei, mint Kosztolányi, Németh László, Cs. Szabó László. Közéjük tartozik Illyés is. S nemcsak, hogy közéjük tartozik, de az embernek néha az az érzése, hogy költő létére - Kosztolányival együtt - szigorúbb prózanyelvet munkált ki, mint a született prózaírók. Míg Németh László és Cs. Szabó árad, gomolyog, ontja a költői metaforákat s valóságos csodát művel nyelvünkkel, Illyés a fegyelmezett lépéstartás művészetével remekel. Ő nem azzal udvarol a múzsáknak, hogy elragadóan és utánozhatatlanul fogalmaz, hanem azzal, hogy dísztelenül, de kristálytisztán. Ő nem a nyelv pazar képzeletében, hanem az izomzatában bízik. A nyelv érett tárgyilagosságában és jellemében. Mondatai mögött én folyton ott érzem a döntésre kész ember és a tőrvívó férfi villámló mozdulatát, amely a hátrálásban is a rohamozásra készül. A kivédhetetlen érvelésre. Ez a bajvívói módszer egyébként is az ő újítása a magyar prózában. Figyel, figyel az ember, követi Illyést a merész okfejtésben, emelkedik vele s amikor azt hiszi már, hogy mindent másként ért és másként tud, mint eddig, akkor Illyés egy váratlan mozdulattal még magasabb síkra tereli gondolatainkat és erkölcsi figyelmünket. Stílusban, a mondatok mélyén, a sötétség és a világosság drámai párbeszéde folyik, egy örök dialógus, de a kitisztuló mondatban ez a párbeszéd már egyértelműségével tüntet. Hadd idézzek tőle mutatóba egyetlen példát, amelyet egy régi tanulmányomban más céllal már idéztem. Egy belénk rögződött nyelvi metafora kapcsán ezt írja a Nép költészetéért című tanulmányában: „Sajnos én a gordiuszi csomó megoldóját, már diákkoromban nem hősnek tartottam - bármennyit hadonászott is a kardjával -, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan szétesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár... A világ és az élet megismerésébe való huszáros belelovaglást tehát épp oly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki - hogy így mondjam - magával ragad." Nem kell túlontúl kifinomult fül ahhoz, hogy megértsük: ez a kiemelt, kis próza-részlet milyen sokrétű. Ott van benne a meghökkentés, a humor, a történelem pernyéje, a filozófia bája; az önbemutatás rögtönzött képessége és a kritikáé; ott van a műveltség és a józan paraszti észjárás társulása, s valami még ab-