Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Csányi László: Bevezető

CSÁNYI LÁSZLÓ A jövőbeli kutatónak azzal is számolnia kell, hogy volt irodalmunknak egy szakasza, midőn az író és az olvasó familiáris közösségben élt, testvéri egyetértésben. Rögtön hozzá kell tennem, a szeretet és tisztelet mindenkor kijárt íróinknak, de az érintkezést ünnepélyesség és tartózkodás jellemezte, a teljes feloldódás pedig egymás között is ritka volt, néhány kivételes, és ma már legendás bartátság tudott csak egybefonni sorsokat. Berzsenyi „bizodalmas nagy jó Uramnak" titulálta Szemere Pált, Vitkovitsot „nagyérdemű férfiúnak" nevezte, a jelentéktelen Helmecziben pedig, jóltevőjét" tisztelte. A magyar író közönségesen csak tekintetes úr volt, esetleg „különösen tisztelt Hazafi", miként Arany írta a távoli Madáchnak. Talán az ifjú Weöres Sándor volt az utolsó, aki Mesternek szólította Babitsot; azt hiszem, mi is így tettünk volna, mert a szó klasszikus értelmében valószínűleg ő volt az utolsó Mester, akiről azt írta Illyés Gyula, hogy „volt egy pillanat Európa történetében, midőn nyugat szelleme átbillent a földrajzi nyugatról, s Magyarország feje fölé szállt, Babits feje fölé". Az utána következő írói nemzedék közelebb került az olvasóhoz, vagy - a nehéz idők jeleként - az olvasók érezték úgy, jó, ha maguk mellett tudják íróikat. Kettős értelmű folyamat volt ez, mert a leírt szó a 40-es évek elejére már devalválódott, de a másik oldalon megnőtt a becsülete, s az én korosztályom a tanú rá, hogy fiatalon kinyilatkoztatásként olvastuk Illyést, Veres Pétert, a Viharsarok Féja Gézáját, a Néma forradalom Kovács Imréjét, a Trilógia Szabó Pálját, vagy Németh Lászlót, A minőség forradalma íróját. Ez a nemzedék, melynek biztos csillaga ragyogott ifjúságunk egén, a nemzet mestere lett, s közben más is, barát, családtag, az idősebb testvér, akinek szavára mindenki figyelt, s még az ellenvélemény is családon belül maradt. Veres Péter vagy Szabó Pál észrevétlenül lényegült át Péter bácsivá, vagy kedélyes összekacsintással Pétör gazdává, Szabó Pált mindenki Pali bácsinak titulálta, s tanúja voltam, mikor a pincér megtudva, hogy kit szolgál ki, így szólt, elébe téve a nagyfröccsöt: parancsoljon Géza bátyám. Azon ki sem csodálkozik, hogy Rácegresen, Ozorán vagy Simontornyán Illyés mindenkinek Gyula, Gyula bácsi vagy bátyám, természetesen az életkortól, s a rokoni, baráti kapcsolatoktól függően, de a tágabb haza is a családtagot tiszteli benne, az idősebb és legmesszebb látó testvért, s bárhol kerüljön szóba, láthatatlanul is jelen van mindenütt. Van vagy harminc éve, hogy Borjádon járva, - ez is Illyés pátriája - egy nagyon öreg zsellérrel találkoztam, aki folyvást valami Sándort emlegetett. Kiderült, hogy Petőfi Sándort gondolja, aki valamikor ezen a tájon járt, s bár ter-