Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Fodor András: A költő, 1952

FODOR ANDRÁS A költő, 1952 Itt, hol a tó fölött a félsziget páros toronnyal ég felé mered, a víz, s az ég kettős körébe zárva talált a költő bűvös otthonára. Zavart szemét nem látja senki sem, az emberek közt félszeg idegen; a szélzilálta éji fákra nézve figyel a víz halálhívó neszére, s míg emberhangon reccsen a faág, hallja halászok szélbetört szavát; ragyog a hold Szántód felett az égen s a honi táj lapul a messzeségben: a táj, az ifjúság, mely nem feled, kísért, akár a lelkiismeret, mintha a régi dombok új cseléde arcát tükörként tartaná elébe. Nem néz reánk, nem kérdi, hol vagyunk, nem tudja azt, hogy rá hasonlítunk, hogy a tilalmak börtönébe zárva, mi figyelünk még bujkáló szavára. Nem nyújtja értünk kapkodó kezét, neki betelt a sors, a nemzedék, a víz s az ég között úgy néz az éjbe, mint zord ítélet testtelen szemébe. De bár az ember elbúvik, tagad, a vers miénk, a költő ránkmarad, s mint rugdosott hívők a tiszta képet, úgy valljuk őt, a Czabuk Pált, a népet, és két világ közt mentjük érdemét, mert ő a költő, ő a példakép, míg szolga múltunk kínja nem csitulhat, az ő szavával őrizzük magunkat.