Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Tüskés Tibor: „Kézfogások”

TUSKÉS TIBOR „Kézfogások" Az Illyés nevéhez tapadó epiteton ornansok közül a leggyakrabban leírt: „nemzeti költő", alkalmanként megtoldva a kétes értékű, inkább megbélyegzést, mint elismerést kifejező és korlátozó erejű jelzővel: „a legutolsó európai nemzeti költő". E jelzővel a költőt a gáncs kétfelől is éri. Egyrészt a nemzetköziség eszméjének az oldaláról. Erre Illyés így válaszol: „Tudom, vannak, akik úgy érzik, mintha e sajátos gondjaink eltávolítatánának bennünket a nemzetköziség eszmeterületéről. De tudom, még többen vannak, akik szerint épp e kérdések föltárásával, s megoldásával bírjuk igazán mélyre gyökereztetni területünkön a nemzetköziség eszméjét." Másutt így ír: „Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de a nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurés-neveltetésű, engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam, s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki mint orgazdát - nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából." - Másrészt a modernség, az avantgárdé, az irodalmi haladás nevében hangoztatják elmarasztalóan a jelzőt: Illyés nagy tekintélyével letérítette a magyar irodalmat a fejlődés útjáról; ami jellegzetesen magyar és nemzeti téma, az egyben provinciális, divatjamúlt; ami közösségi mondandó, a konzervatív, korszerűtlen, elmaradott. De hát ezt már Adyról is elmondták, nem éppen dicsérően, s Ady után nem rekedt meg a magyar irodalom fejlődése! Ady nem megakasztotta, ellenkezőleg: mint költő, mint közéleti ember, mint gondolkodó egyaránt új teljesítményekre serkentette a magyar irodalom újabb nemzedékét, s még azokra is sugárzóan hatott, akik kiáltóan elütöttek vagy kihívóan elfordultak tőle. „Nem árnyképet vetett, hanem az élet új tüneteit sarjasztotta létre. A ,szent ital', amellyel Ady kínálta a hozzá járulókat, nem az epidermiszre volt befolyással; a szívre, a vérerekre írja Illyés. S hogy a nemzeti „téma" anakronisztikus volna? Hogy a közösségi gond vidékiessé tenné az írót? Hogy a „hazai jelleg" idejétmúlt nemzeti kötöttség? Majdnem fordítva igaz. Éppen a helyi problémáknak, a „provinciális" helyzeteknek kegyetlen, éles ábrázolása, az itteni jellegzetességek átélése tehet modernné egy irodámat: emelhet a nemzeti közösség tudatába, s szerezhet nemzetközi, világirodalmi figyelmet. A népiességgel visszaélők, a „hazaffyak" nem kompromittálhatják azokat, akik a sorskérdéseket vállalják. „Meggyőződésem - mondja Illyés -, hogy a magyar írónak ahhoz, hogy világirodalmi rangot kapjon, az útja változatlanul az, hogy világirodalmi szinten az itt levő, és