Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)

Csapai János: Ónedények a sárközi református gyülekezetekben

társadalmi réteg asztalán megtalálhatóak voltak, a főúri családoktól kezdve a mezővárosi parasztpolgár otthonokig. A 19. század első felében a gyorsan terjedő olcsó keménycserép kiszorította őket a mindennapos használatból. Mivel a magyar ónedényállomány legnagyobb része ma is a református egyházközségek tulajdonában van, jelentéktelen hányaduk került közgyűjteményekbe és azok kiállításaiba.

Az ónedényeknek a református egyházban betöltött szerepére, az ötvöstárgyakhoz és úrasztali térítőkhöz hasonlóan, az 1934-es református egyházművészeti kiállítás hívta fel a figyelmet.2

Az ón kedvező tulajdonságainak köszönhette elterjedtségét. Alacsony olvadáspontú, könnyen formálható, szépen díszíthető fém, ennek következtében az ónművesség a viszonylag könnyen elsajátítható technikát igénylő mesterségek közé tartozott. Az edényeket öntőformákról készítették, felületüket esztergályozással simították, véséssel és domborművesen öntött részekkel díszítették. Ezüstös fényük az ötvöstárgyakhoz tette őket hasonlatossá. Az ónművesség az évszázadok folyamán egyéni ízű, magas mesterségbeli tudásról tanúskodó kézműipari ággá fejlődött. Az európai ónöntés kezdetei a középkorig nyúlnak vissza.3

A magyarországi ónművesség virágkora a 16-17. század volt, ekkor két központja alakult ki, Erdély és a Felvidék. Ónérc a magyar bányákban csak kisebb mennyiségben fordult elő, ezért az edénykészítéshez szükséges ónt külföldről szerezték be.4 A mesterség első hivatott képviselői már aló. században feltűnnek a városi számadásokban. A kannagyártók, „Zinnegiesserek”, „Kannegi- esserek” megtalálhatók Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Kolozsvárott, Bártfán, Budán. A 16-17. században Lőcsén, Eperjesen, Nagyszebenben, Brassón és Segesváron is megjelennek az ónöntők. A Felvidéken a legjelentősebb központtá Kassa vált.5

Kezdetben a fémműves szakmák differenciáltsága ellenére sem működtek önálló ónműves céhek. A rokonszakmák céheibe tömörültek. Gyakori volt a harang-, ágyúöntők és ónművesek társulása; sok esetben egy személy művelte mindezeket. Tanúsítják ezt az olyan pecsétek is, melyeken együtt szerepel a harang, kanna és ágyúcső. A 17. századtól úgynevezett szövetkezett céhek is alakultak, melyek tagjai több település kannagyártói voltak.6

Az ónt edénykészítéshez soha nem használták tisztán, ólommal ötvözték. Az ötvözetnek lejjebb szállt az olvadáspontja, jobban kitöltötte az öntőformát, csökkentette a fém törékenységét. Az ötvözés arányára az ólom mérgező tulajdonsága miatt ügyelni kellett. A hagyományos gyakorlat a német területekről elterjedt úgynevezett nürnbergi próba volt, mely 10 rész ón és egy rész ólom ötvözetét jelentette.7 Dolgoztak 8-1 arányú ötvözettel is.8

Az ónkannák tekintetében szembetűnő a felvidéki és az erdélyi munkák formai különbözősége. A felső-magyarországi műhelyekben készültek hengeralakúak, zömöktestűek, a testét alul és fölül domború gyűrűk ölelik körül. Jellemzőjük a jellegzetes profilú kiöntőcsőr. Billentője és fogója vagy nincs, vagy kevésbé díszes, ellentétben az erdélyiekkel, füle sima, talapzatának profilja erős, markáns hatású. A jellegzetes erdélyi kanna teste általában karcsú köpenyű, felfelé ívesen karcsú- sodik, nincs kiöntője, a füleken domborműves díszítés, a fenéken, belül általában vázás, csokros fenékrózsa található.9

A kannák formailag a legösszetettebb csoportot képezik, alkotóelemeik is kormeghatározók. Az ónöntők a reneszánsz folyamán az ötvösségben elterjedt kannatípusokat vették át és fejlesztették tovább. A 16. században a karcsú, magas, hengeres, lefelé kissé ívesen szélesedő kanna terjedt el,

2 KOVÁCS 2007, 185.

3 NÉMETH 1983, 5.

4 NÉMETH 1981,171.

5 NÉMETH 198, 5-6.

6 NÉMETH 1983, 6-7.

7 NÉMETH 1981, 171.

8 CSÁNYI1919, 94.

9 WEINER 1959,49-50.

350