Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 35. (Szekszárd, 2013)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság szabadidős tevékenységei a 19-20. században
feladat lehetett. Például az első szobából lábbal kifelé szokták vinni a halottat, nehogy később hazajárjon. A gyászoló család a ravatal mellett állva vagy ülve fogadta a részvétnyilvánításokat. A legközelebbi hozzátartozók a halott fejénél helyezkedtek el mindkét oldalon. Az idős, beteg vagy nagyon megviselt családtagok szoktak csak leülni. A Sárközben a temetésre meghívták a résztvevőket. A meghívást szóban, verses formában mondta el a hívogató, akit a család erre felkért. A hívogató mindenkit felkeres, és versben elmondva meghívta a rokonokat, barátokat a temetésre. A versben azt is közölte, hogy az illetőt csak a temetésre, vagy az utána következő torba is meghívja-e a család. Ha a házigazda halt meg, akkor, amikor a háztól elindult a halottas menet, valamelyik szomszédasszony, akit erre előzőleg megkértek, felállította az istállóban az állatokat, nehogy a gazda után pusztuljanak.186 A magyar nyelvterület nagyobbik részén még a 20. században is a templomi harangok tudatták a helybeliekkel a közösség egyik tagjának halálát. Az elhunyt nemét és korát (felnőtt vagy gyermek), nemegyszer társadalmi státusát is megtudhatták a harangkongások számából. A kiharangozás után szomszédoknak, utcabelieknek, mindenkinek, aki életében ismerte, kötelessége volt búcsút venni a halottól, ezért még nappal elmentek a gyászoló házhoz halottnézőbe. Az esti harangszótól virradatig rendszerint virrasztót tartottak a halott mellett, amelyen megjelentek a rokonokon kívül a komák, szomszédok is, sőt mindenki, aki úgy érezte, hogy valami köze volt a halotthoz. A kisebb sárközi falvakban (Sárpilis, Alsónyék) a rokonsági-szomszédsági háló az egész falut lefedte, így ezeken a településeken alig akadt olyan ház, amelyet ne képviselt volna valaki a virrasztóban. A legtöbb faluban az elhunyt koporsóját szekéren vitték végig a falun, (majd ezt váltotta a református egyházak által vásárolt gyászkocsi) ki a temetőbe, a gyászmenet pedig gyalog követte. A sírt többnyire az elhunyt rokonai, barátai ásták meg.187 A rokoni összejövetelek közül a legszomorúbb a haláleset, a temetés volt. Régen (de még a közelmúltban is) a halottat a háznál ravatalozták fel, ezért segítséget kellett hívni a halott felravatalozá- sához, a sírgödör megásásához, valamint a halott temetőbe viteléhez. Valószínűleg úgy alakult ki a halotti tor, hogy a temetés után meghívták a segítőket, rokonokat, szomszédokat evésre ivásra. A tor is olyan volt, mint más családi esemény, ki-ki tehetsége szerint készítette, és hívott vendégeket. A tornál a családtagok nem segíthettek, azt a legközelebbi rokonok és a szomszédok bonyolították le. Ha olyan szegény volt a család, hogy nem volt miből tort tartani, akkor általában névtelenül küldték az ismerősök és tehetősebbek az ételhez valókat. Azért névtelenül, mert ezt nem várták vissza, és nem számított, hogy ki segített. Az ősök tiszteletére rendezett szertartásos áldozati lakomák maradványa, amelyek a lélekhit és az ezzel összefüggő őskultusz és halottkultusz alapján fejlődhettek ki. Ez a képzeletvilág meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz akiknek haragját igyekeztek megelőzni, jóindulatát pedig biztosítani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől való félelem - részben pedig maga a hagyomány - vált egyre inkább a szokás indítóokává. A megtartása a legutóbbi időkig kötelező erejű volt. - Az utóbbi száz-százötven évben leginkább a halottas háznál - általában estefelé - tartották, a temetés napján (nyáron az udvaron, télen a házban). Szórványosan előfordult, hogy a sírnál, illetve a temető kertben toroztak, ami a középkorban még valószínűleg általános volt. Vagy mindenki részt vett rajta, aki megjelent a temetésen, vagy csak a külön meghívottak. Néhol a temetőben kínálták meg a temetés körül segédkezőket, a szőkébb rokonságot és a komákat, jó barátokat pedig a házhoz hívták meg (a papnak és a kántornak nem volt illő elfogadni a meghívást). Egyes vidékeken csak férfiak mentek el a halotti torra, vagy külön - esetleg egymás után - ettek férfiak és asszonyok (Apor Péter leírása 1736- ból Erdélyből). A meghívás egy közeli férfi rokon, a koma, a kántor vagy a szószóló, a funerátor dolga volt. A funerátor a temetésrendező. Olyan népi tisztségviselő, aki a temetések körül alkalmilag vagy rendszeresen eljár, tevékenykedik. Tevékenységük a haláleset hivatalos bejelentéséből, anyakönyve186 SZABÓ 1980, SZABÓ 1978. 187 KOCSIS 2000, 827-829. 367
