Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 35. (Szekszárd, 2013)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság szabadidős tevékenységei a 19-20. században
a célra használt asztal körüli rendre. Paradox módon azonban, ezt a feladatkört bizonyító peranyag olyan rendbontás miatt keletkezett, melynél az egyik szereplő éppen a felvigyázó volt. Az történt ugyanis, hogy valamilyen okból nézeteltérés támadt az említett tekeőr és a vendéglő főpincére között, hogy az őr hirtelen haragjában otthagyta a szolgálati helyét. Ez persze nem tetszett a főnöknek, aki úgy vélte, hogy hasonlóan nem kellően átgondolt módon, egy pofon keretében megmutatkozó erőszakkal tudja csak helyreállítani tekintélyét és helyére állítani alkalmazottját.152 A játékok másik csoportját, melyet a kocsmákban játszottak, a tiltott szerencsejátékok - korabeli nevükön - a hazárdjátékok alkották. A szerencsejáték egyik legősibb és legelterjedtebb eszköze volt régen a kocka. A 20. század elején a kártya153 154 is felzárkózott a kocka népszerűsége mellé. Hogy mi tekinthető szerencsejátéknak azt pontosan meghatározta már az 1791. évi XXXI. te., mely a magyarázatot mindjárt beleágyazta a tiltó rendelkezésbe. „A szerencsejáték...eltiltatván, azon kínos következmények elhárítása végett, melyek a játékokból egyes emberekre, sőt gyakran a közre is erednek, (a köznek is anyagi kárt okoznak) a közönségesen hazárdnak nevezett fáraó és kocka és mindenféle játékok, melyben minden a véletlentől függ...”™ A szerencsejáték tehát minden olyan véletlenre alapozott társasjáték, melyben az ellenfelek egymással szemben anyagi előnyökre tesznek szert. A játékszenvedély minden tiltást legyőzött. Sokszor még a testi fenyítéssel járó büntetéstől való félelem sem volt akadály. Sok esetben a játék utáni vágy még a munkaviszonyból adódó kötelezettségek megsértését is kikényszerítette egyeseknél. Ez történt Klement Frigyes szekszárdi szabólegénnyel is, akit mestere azzal bízott meg, hogy a kész ruhadarabot, egy atillát vigyen el a megrendelőhöz, és hozza el az érte járó pénzt, a hat pengő forintot. Ez rendben meg is történt, azonban a haza vezető úton Klement összetalálkozott két barátjával, akikkel - feltehetőleg a legénynek nagyon nyomhatta a zsebét a hat forint - betért a Pesti kocsmába. Itt persze mindjárt előkerült a kártya, minek következtében hamarosan oda lett az atilla ára.155 Sőt gyakran előfordult, hogy valaki adósságokba is verte magát a játék során. A szerencsejáték egyik alapvető kritériumával, a pénzért történő játék tilalmával mindenki tisztában volt. Mégis mivel a tét tette izgalmasabbá a játékot sokan, elfogadták ezt az anyagi szabályozó erőt, anélkül persze, hogy na152 MNL TML. C/55/1857. 153 A kártya európai nyomai a 12. század elejére nyúlnak vissza. A kártya a 14. században több helyen is megjelenik Európában. Spanyolországban a mórok terjesztik el a játékot. A kártyajáték terjedése szempontjából az egyik legfontosabb központ Velence lehetett. Az első írásos hír az itáliai feltűnéséről 1379-ből való. A 14. század második felében megsokasodtak a világi és egyházi tiltások Európa-szerte, ami a kártyázás rohamos terjedését jelzi. A tilalmazások azt igazolják, hogy a kártyajáték nemcsak főúri időtöltés, hanem széleskörűen gyakorolt népi játék is. A kártya igazi robbanásszerű terjedése azonban 1423, a fametszet feltalálásának kezdete után következik el. A kártyajátéknak - mint egyébként a játéknak általában - a középkorban, a kora újkorban sokkal tudatosabb társadalmi szerepük volt, mint ma. Magyarországra valószínűleg a 15. században, Mátyás király uralkodása idején hoztak be először kártyát az Itáliából behívott művészek, építészek és iparosok. A 15-16. században Németországból is hoztak be kártyát. A bécsi gótikus ún. „Udvari kártya ’ magyar sorozat a 15. század derekán keletkezett. A legrégibb reánk maradt kártya 1560-ból való. Több 15. századi feljegyzésünk van a királyi udvar és nemesek kártyázására, ami számunkra azonban sokkal érdekesebb, a kártya a 15. század elején ott van Magyarországon a kocsmaasztalokon is. A 16-17. században számos földesúri rendelet tilalmazza a szórakozás több formáját a tánc, a kockajáték mellett a kártyázást is. Akinél ilyen mulatság folyik és nem jelenti, azt súlyosan megbüntetik, ugyanúgy a bírót is, aki szintén köteles a mondott eseteket az úrnak bejelenteni. A szórakozási tilalom oka a gazdasági érdekek biztosításán túl, hogy „az úr és elnyomó apparátusa fél a néptől, igyekszik tehát minden módon megakadályozni annak összejöveteleit, nehogy ilyen alkalomkor konspirálhasson, és netalán félretévén az isteni és emberi törvényeket, szervezhesse harcát elnyomói ellen.” A számos ti- lalmazás, bírságos parancs mind ugyanazt a célt szolgálják: a jobbágy feltétlen engedelmességre szoktatását. A kártya népszerűségét bizonyítja, hogy a 15. század végétől általánosan tilalmazzák. Kártyajáték azonban igazán ott virágzik, ahol az emberek kikerülhetnek a hagyományos közösségi kontroll alól. A 18. századig az egyházi és világi hatalmak mereven tilalmaznak mindenfajta kártyázást. A 18. század derekán fordulat következik be, a törvényhatóságok felhagynak az addigi meddő tiltás gyakorlatával, már csak a hazárdjátékot tilalmazták. Ausztriában 1742-ben, Magyarországon 1768-ban rendelet szabályozza a szerencsejátékokat, „a szerencse- vagyis az ún. hazárdjátékok mindenféle fajtája, úgymint a fáraó, a basse, a passa-dieci, a landes-knecht, a quindeci, a trenta, a quarenta, továbbá a rause, aferbli, a trizák, a scincere brentem, a molina teljességgel megtiltatnak szigorú büntetés terhe alatt, mert ezek a játékok nagy veszedelmet hoznak a szerencséjüket kergetőkre, és nemcsak önmaguk, hanem utódaik anyagi romlását is okozzák’.’ 1780-ban Magyarországon szerencsejáték-törvény születik. Az állam is hasznot kíván húzni a kártyajátékból. Máris Terézia 1752- ben vezeti be a kártyailletéket Ausztriában, Magyarországon csak az 1881.XXVII. te. vezeti be a kártyaadót. (Magyar kártya esetében paklinként 15 krajcár, tarokk és francia kártyánál 30 krajcár volt az illeték. Fényezett és mosható kártyák után duplán kellett fizetni.) - VASVÁRI 1995. 953-958. 154 II. Lipót 1790. évi dekrétuma, 31. cikkely. 1740-1835. évi törvénycikkek. Budapest, 1901,181. 155 MNL TML. C/46/1858. 353
