Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 34. (Szekszárd, 2012)
BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR: A sárközi falvak önkormányzata a feudalizmus hajnalán
az uradalom, s népének elsősorban a szőlőművelésből kellett boldogulást keresnie. Az Egyed-féle öszszeírás szerint 1829-ben a várdombiaknak mindössze 9 kh szántóföldjük volt. 22 6 Legelő sem jutott nekik más, csak az, ami a falutól keletre, Pilis felé, a Sárvíz árterületén volt. Ennek birtoklásához a pilisiek azért is ragaszkodtak, mert a teraszokon levő földjeiket munkálva állataikat ezen tartották, s ha árvíz elől menekültek, szintén erre kellett jönniük Az uradalom végül úgy ítélt, hogy a legelőt a két falu közösen használhatja. Ez a legelő a „Bátaszéki úttól fogva a Pilisi Szántóföldek aljáig a Sár vize mellett Három Tölgyfa fokáig lészen ugyan Várdombiak határja, mindazonáltal amidőn a Pilisiek kint szántogatnak nekik is szabad lészen vonós marháikat ottan legeltetni, ha jó szomszédságban lesznek velek". 22 7 Néhány év után a pilisiek a közös használatú legelőn 120 öl hosszúságban az 5 öl széles kijáró utat két felöl felárkolták (az árkok földjével nyilván az utat magasították), az árkok oldalába két oldalról fűzfa csemetéket ültettek, szám szerint 1470 darabot, s ezeket az eleven, gyökereket verő fűzfakarókat vesszővel fonták be, hogy a töltést a víz mosása ellen védjék. A töltésre nemcsak azért volt szüksége a pilisi jobbágyoknak, hogy kijussanak szántóföldjeikre és szőlőhegyeikre, hanem a jószág menekítése végett is. A sárközi legeltetés sajátos ritmusát a tavaszi zöldár jövetele adta meg, mely minden évben változó erővel és időtartammal, de meglátogatta a Sárköz területének nagyobb részét kitevő árteret. Mivel ez az áradás gyakran hirtelen és mindkét oldalról (Duna, Sárvíz) egyszerre érkezett, s a Sárvíz árterületébe felnyomott, és a Sárvíztől, a Bátáktól tovább duzzasztott vízfelület is 3-4 km széles, áthidalandó akadályt jelentett, a nyájak kimentésének biztosítása századokon keresztül komoly feladatot jelentett a sárköziek számára. A 18. század közepén, a nyughatatlan idők elmúltával, az ártéri falvak népe rögtön nekifogott a kijáró úsztató utak megfelelő kiépítéséhez. Arra természetesen nem is gondolhattak, hogy olyan töltést vagy hidat emeljenek, melyen a jószág száraz lábbal elérhette volna a teraszt, ez csak a teljes ármentesítés és lecsapolás után vált lehetségessé. A földmunkák és fatelepítések tehát részben az úsztatóhelyek széltől és áramlástól való védelmét szolgálták, részben, ahol lehetséges volt, olyan töltéseket emeltek, melyek segítségével kisebb víz esetében az úsztató helyek között száraz lábbal járhattak. Az árkolással és a facsemetékkel megvédett úttöltés további védelme érdekében a pilisieknek az út mellett, az uralkodó északi szél irányában (egyben a lefelé folyó Sárvíz árja ellen) a legelőre fűzfaerdőt telepítettek, szél és vízsodrás-fogónak és abból a célból is, hogy az erdőcske vesszőterméséből az úttöltés fonásait mindenkor kiegészíthessék, pótolhassák és az úttöltést bővíthessék. Ezzel a földmunkával és erdőtelepítéssel az amúgy is kicsiny, közös használatú legelő összeszűkült. Ez az ártérben jelentős mennyiségű legelőkkel és rétekkel rendelkező pilisieket nem érintette, annál inkább az e terület legelőként való használatára utalt várdombiakat. Valószínűleg sejtették ezt a pilisiek is, mert óvatosan, munkájuk védelmére állandó csőszt állítottak a töltött út és a telepített kis erdő mellé, hogy az elkeseredett várdombiak esetleges kártételeit megakadályozhassák. Néhány évig sikerült is ez, amikor azonban a csősz a kis fűzfaerdőbe tévedt várdombi marhákat meg is zálogolta, az elkeseredett németek egy éjjel megrohanták a kis erdőt, a csőszt elűzték, és a fákat kitördelték. A vármegye ítélőszéke elé vitt perben a várdombiak azzal érveltek, hogy a pilisiek által emelt úttöltés haszontalan, nem védi meg a szőlőhegyre vezető utat az árvizektől, mert alacsony, így az állatok árvíz idején nem tudnak száraz lábbal kijönni, csupán az ő bosszantásukra találták ki az egészet. Egyébként sem érdemlik meg a pilisiek a vármegyétől kapott katonatartási könnyítéseket, mert ők csak henyélők. „Pilisi Helység állíttya, mintha az múlt háborúnak idején Várdombja panaszolkodott volna, az hajtogatás miatt, méltóképpen, és nem híjában, mert könnyű mikor kinek kinek 10. 12. 15. 20. Darab is oda haza maradott, de ugyan még is tsak ha többet nem is, de nem is sokkal kevesebb szolgálattyát 22 6 CSERNA-KACZIÁN 1986, 245. 22 7 TMÖL. Polgári Perek 1305. 369
