Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)

Néprajz - Balázs Kovács Sándor – Csapai János: Első világháborús katonaemlékek a Sárközből: levelek, fényképek, emlékművek

területének kii/ellenségek elleni megvédése, a belrend és biztonság fenntartása." Ezzel szemben „a honvédség háború idején a hadsereg támogatására és a belvédelemre, béke idején pedig kivételesen a belrend és biztonság fenntartására...van hivatva". A harctéri alkalmazásban csak „ ...kiegészítő részként csatlakozik a közös véderőhöz ". A honvédség állományát 1869-ben 82 gyalogzászlóaljba és 32 lovasszázadba szervezték. A katonai szolgálati kötelezettség a honvédségnél húszéves korban kezdődött és harminchat éves korig tartott. A tényleges szolgálat időtartama először 12, majd 21 hónapot tett ki, 1890-től 24 hónapra emelkedett, ennek letöltése után a katona tartalékállományba került. Ez a rendszer érvényesítette a rövid szolgálati idő elvét, amely az állandó nagy létszámú hadseregek alapját képezte. A tényleges szolgálati idő egészének letöltése alól esetenként adhattak halasztást vagy felmentést a hatóságok vagy engedélyezhették lerövidítését. Ideiglenes mentességet élvezett a keresetképtelen apának vagy özvegy anyának egyetlen fia, amennyiben családfenntartó volt, valamint az árva testvérek katonaköteles kenyérkeresője. A tényleges szolgálati időt egy évre rövidíthették a középiskolai végzettséget igazolók, az egyetemi vagy főiskolai hallgatók, ha tanulmányaik közben bevonultak. A vagyonosabbak, ha szolgálati idejük alatt maguk gondoskodtak ruházatukról, felszerelésükről és élelmezésükről, megválaszthatták a szolgálati évet és helyét. Csak egy évet szolgáltak a végzett orvosok, állatorvosok és gyógyszerészek, akik kezdettől képzettségüknek megfelelő szakterületen tevékenykedhettek. Ez volt az egyéves önkéntesi intézmény, amelynek az volt a célja, hogy háború esetén tartalékos tiszteket, orvosokat, stb. adjon a hadsereg számára. Az első időben egy évre csak a közös hadsereghez vonultak be önkéntesek. A honvédség 1883-tól térhetett rá kiképzésükre. Különleges elbírálás alá estek az egyes felekezetek papjelöltjei. A többiekkel együtt őket is besorozták ugyan, de katonai szolgálatukat pappá szentelésiik idejéig felfüggesztették. Felszentelésük után a honvédség létszámába kerültek mint tábori lelkészek, de csak háború esetén kellett bevonulniuk. Végül létezett még olyan csoport is, amelynek tagjai nem rendes, hanem a nekik kedvező időben kaptak újonckiképzést, ami után legfeljebb csak az őszi gyakorlatra voltak behívhatok. Ide tartoztak a népiskolai tanítójelöltek és a tanítók, valamint az öröklött mezőgazdasági birtokok tulajdonosai, ha birtokukon laktak, maguk gazdálkodtak, s a birtok jövedelme legalább egy öttagú család megélhetését biztosította. Az állampolgároknak egy bizonyos kategóriája pedig mentességet élvezett a katonai szolgálat alól. Ide tartoztak az állami és a megyei közigazgatásban, az oktatásban és egyéb állami intézményekben tevékenykedők közül azok, akiknek munkáját nélkülözhetetlennek nyilvánították: vagyis a fegyveres erők kötelékében levő állami tisztviselők, a különféle állami hivatalok tisztviselői, az oktatás zavartalan folytatásához szükséges tanintézeti tanárok és tanítók, valamint a királyi család tulajdonában levő birtokok ügyintézői. A hadkötelesek ilyen csoportosítása mellett kialakult még az ún. póttartalékosi kategória. Az 1868. évi véderőtörvény már tesz róla említést. A honvédség csak 1890-től rendelkezett póttartalékosokkal. Ebbe a csoportba kerültek mindazok, akik valamilyen oknál fogva rövidített kiképzést kaptak, vagy akik a szükséges újonclétszámon felül estek. 1890 után a honvédség póttartalékába osztották be a papnövendékeket és a papjelölteket, a tanítójelölteket és tanítókat, a családi körülmények miatt felmentetteket, a kevésbé alkalmasokat, a fölös számban besorozottakat és a közös hadseregből áthelyezett póttartalékosokat. Ennek a csoportnak a tartalékosokétól eltérő háborús rendeltetése volt. A tartalékosokból emelhették a honvédség létszámát hadi létszámra, a póttartalékosokkal a háború idején keletkezett veszteségeket pótolhatták. Katonai ismereteik gyarapítása céljából békében ők is részt vettek az időszaki fegyvergyakorlatokon. Évenkénti létszámukat az újoncjutalék tizedrészében határozták meg. A népfelkelőkhöz azoknak a hadköteles állampolgároknak kellett bevonulniuk, akik nem tartoztak sem a közös hadsereghez, sem a honvédséghez. A szolgálati kötelezettség azon év január hatodikától kezdődött, amelyben a védköteles elérte a 19. életévét, és annak az évnek végéig tartott, amelyben 42. életévet betöltötte. A népfelkelőket felhasználás szempontjából két kategóriába sorolták. Az elsőhöz tartoztak az első tizenkilenc korosztály katonai kiképzésben részesült tagjai. Háború esetén velük akarták pótolni a közös hadsereg és a honvédség veszteségeit, amennyiben a póttartalékosok erre nem elegendőek. E célból az ide beosztottakat népfelkelő-gyalogzászlóaljakba és huszárszázadokba osztották. Az öt legidősebb korosztályt magában foglaló második csoport tagjait, valamint azokat, akik a harctéri szolgálatból valamilyen címen 360