Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)

Néprajz - Balázs Kovács Sándor: A Gyöngyösbokréta mozgalom története Tolna megyében

vettek fel, maguk elé hétköznap sima kékfestő vászon, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtással, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. Vállukon át magukra három vagy négy selyem, szövetszalagos és rojtos (régebben posztó) háromszögre hajtott vállkendőt, hármas vagy négyes kendőt terítettek. Télen gyapjúból kötött berliner kendőt használtak. A bő ujjú inget a röpike (női ujjas) szorította ki. Télen rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmönöket vagy hasonló szabású, fekete bajkót húztak. A 19. század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat tülökpártával takarták, később háromrészes bársonnyal. Az asszonyok régebben téglalap alakú szabott tokötőt, később fehér fonallal gazdagon hímzett fekete parittya főkötöt viseltek, amelyet a menyecskék az első gyermek születéséig bíborral is befedtek, és díszes tűvel tűzték meg (tekerődzés). Nyakukban gyöngyöt viseltek. Papucsban jártak, lábukra fekete cifrabokás kapcát vagy botost húztak, a 20. század fordulója után pedig gombos és bütykös harisnyát. A férfiak már a 20. század fordulója táján átvették a városi viseletet. A sárközi hímzés múltja nem a szabott és parittya főkötőkkel kezdődött, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal. Kendervászonra varrták őket, fekete szőrfonallal (azaz: gyapjúfonallal), mely utóbb barnára, vagy sötétzöldre fakult. A nagyvonalú, nagy motívumokat használó hímzést egyetlen széles mezőben varrták a párnavégekre, egyes példányokon ugyan elszórt díszítmények a párnahéj szárának a szélére is kerültek. A sárközi hímzések főként a női viselethez kötődtek, melyen három egymástól teljesen eltérő stílusú hímzés is helyet kapott egy időben úgy, hogy azok az összhangot nem bontották meg. A legváltozatosabb és legnagyobb számú cmlékanyaga a fökötöknek van. Legkorábbi példányai fekete muszlinon vagy lágy köpperkötésű selyemszöveten készültek, vastagabb és vékonyabb fehér fonallal hímezve. A korai darabokat tégla alakúra szabott és hajtogatással formált anyagra dolgozták (szabott főkötő), a 19. század végi és 20. század eleji főkötőket parittya alakúra varrták (parittya főkötő), rendszerint fekete klottból. Valamennyi hímző rámán készült. Mintakincse és öltésformái igen változatosak. Készítőik a specialista hímző asszonyok, akik így bizonyos mértékig irányítói voltak a főkötőkön alkalmazott divatváltozásoknak. A női fejviselet másik jellegzetes darabja a bíbor nevű kendő volt, mellyel a menyecske a fejét betakarta, lefogva vele a főkötöt. A bíbor vagy bujavászon tulajdonképpen az alapanyag megjelölése, egyben a kendőé is, melynek végeit színes selyemmel kihímezték. A hosszúkás hímzéscsíkokat arany szalaggal vagy csipkével keretezték és arany rojtokkal zárták le. A hímzés a felületet szövésszerűen teljesen beborítja, a mértanias motívumok vörös, kék, zöld, sárga, fekete színűek. A bíborvégek hímzései több egymástól lényegesen különböző mintakincset képviselnek. Van közöttük szabadrajzú, virágfélékből formált, de mértaniassá merevített, tömött csíkban szerkesztett minta. A motívumokat, egy-egy virágelemet arányos távolságban helyeztek cl sorban, a közöket pedig ennél kisebb, aszimetrikus alakzatokkal töltötték ki. Tagolást visz a mintába a mindig sötét kontúrozás. A női ingek könyökig érő bő ujjai hosszukban és végükön körben ugyancsak hímzettek voltak, általában színes gyapjúval, keresztöltéssel. A minták egyszerű, párhuzamosan futó kis indadíszítményekből és ismétlődő apró motívumokból alakultak ki. Két nagy csoportjuk van: az egyik - a feltehetően korábbi -, szálbehúzással készült, a másik a keresztöltéses. Az első technikáról, amely alig vált el a mintás szövéstől, a cifrát - rendesen fekete, ritkábban vörös, vörös-kék gyapjúfonalat - még a szövőszéken kifeszített, éppen megszőtt vászonba húzták be tűvel. A másik csoport hímzéseit egyszerű keresztöltéssel varrták. Mintája két hosszanti, többé vagy kevésbé széles sávban helyezkedik el, az ingujj külső hosszát díszítő kötés vagy beillesztett vert csipke (gabóca) betét mindkét oldalán. Legtöbbjüket fekete gyapjúszállal varrták, de vannak vörös, bordó, kék-piros, esetleg zölddel is tarkázott sárközi ingujjhímzések. Az előbbiektől teljesen eltérő stílusban kendösarkokat is hímeztek színes selyemfonallal. Elsősorban jegykendők voltak ezek, melyeket a menyasszony szőtt és hímzett a vőlegénynek. A jegykendők len-, vagy kendervászon anyagát selyem-, szőr-, vagy gyapjúfonállal, esetleg pamuttal hímezték ki. A minták készülhettek egyszínű drapp hímző fonállal is, de gyakoribb a kék-sárga-vörös, a kék-vörös-zöld és drappbarna színösszeállítás. A többszínű példányokon a motívumokat sötét színnel keretezték, kontúrozták. A halottas párnavégek, a főkötők, a bíborvégek, az ingujjak és a kendők öt különböző funkcionális tárgycsoportot képviselnek és mindegyikük díszítőstílusa más és más. Ez jól jellemzi a sárközi népművészeten belül, a hímzéskultúra magas színvonalát. A sárközi asszonyok egyik legnevezetesebb szőttese, a száda, amit helyben bíborvászonnak, bodorvászonnak emlegetnek. Ez az erősen sodrott, de finom fonalból szőtt vászonféleség kimosva fodrozódó 308