Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 32. (Szekszárd, 2010)

Balázs Kovács Sándor: Egyesületek és magánosok a sárközi népművészet szolgálatában

pártfogásba és teremtsenek lehetőséget művészi kibontakozásának.

15

2 1924-ben Schulteisz Rezső tiszteletbeli főjegyző tollából megjelent cikkben írja, hogy „propagandát kívánok megindítani ezen soraimmal a körünkben élő Miklósi M. Ödön szekszárdi festőművész érdekében oly célból, hogy az ő el nem vitatható, kivételes nagy tehetségének tágabb érvényesülési tér és lehetőség biztosíttassék. Teszem ezt minden felkérés és sugalmazás nélkül, minden anyagi vagy erkölcsi haszonra irányuló célzat nélkül, pusztán abban a meggyőződésben és erős hitben, hogy közérdekből: a magyar nemzeti kultúra érdekében cselekszem akkor, amikor a vármegye közönségének és vezető egyéniségeinek figyelmét felhívni bátorkodom arra, hogy a mi istenáldotta, nagytehetségű ifjú piktorunk mindenképen hivatva van arra, hogy alkotásaival ugy magának, mint nemzetének, világhírt és igaz dicsőséget szerezzen." A szerző nem felfedezni szeretné Miklósit, különösen nem a szekszárdi és megyei közönség előtt, hiszen a hazai tárlatokon és a külföldön elért sikerei révén a festő neve nemcsak a művészek és műbarátok között, hanem a nagyközönség körében is már régóta igen jó hangzású név. Csak arra kívánt rámutatni, hogy Miklósi Ödön komoly tehetségének itt, a kisvárosban, Szekszárdon sohasem nyílnak olyan lehetőségei, hogy művészete teljes fényében kibontakozhasson és nagyszabású kompozíciók alkotása által megfelelően érvényesülhessen. Miklósi M. Ödön a rajzolási hajlamot édesatyjától örökölte. Ő is tehetséges dilettáns, akinek nem volt az a hibája, hogy 17 testvér között ő volt a hetedik, hanem az, hogy rendszeres rajzoktatásban nem részesülhetett. Nem egy képe mutatja, hogy benne is sok veszett el. „No, de annál inkább túlszárnyalta a kis Ödön, aki már ABC-és korában pompás nyulakat pingált a könyv első lapjára. Szóval korán kiugratta a bokorból a nyulat. Azaz, hogy ez nem az iskolában, hanem éppen ebben a vármegyeházában ugrott ki. Nagybácsijához, Lauschman Ödön mellé került az igtatóba, ahol aztán ninden alkalmat megragadott, hogy rajzoljon, és minden alkalmat elszalasztott, hogy iktasson." Amiért a szigorú nagybácsi mindennap megfenyegette a kirúgással. Ennek ellenére szaporodtak a rajzok. Utóbb már az akták szélére is emberi figurák kerültek. S a vége az lett, hogy az írómappa megtelt s a mérték is betelt. Faképnél hagyta a hivatalt, „amint ő maga mondja, édes atyja az akkori izraelita kántor, Linhardt Ignác biztatására s az ő nagy örömére elhatározta, hogy Budapestre adja az iparművészeti iskolába. De azért bocsánat, mégis nem a derék Linhardt kántor úr, hanem én tartottam a művészi keresztvízre s alaposan meg is mosta a fejét Csók Pista tisztelt barátom, (ki már akkor is neves művész volt) — nem ugyan vízzel, hanem jó tanácsokkal. Csók épp akkor festette Őcsényben híres képének, az „ Úrvacsora osztásnak" pandantját a Keresztelőt. Nos, a fiatal Mutschenbacher Ódönke, - ekkor még úgy hívták, - addig könyörgött, míg egy szép délután kivittem hozzá. A kocsi derék megtelt a sok cókmók-rajzzal s most is emlékszem rá, hogy volt a sok között egy olajfestésű mezítelen bácsi is. Amikor Csók Pista előtt kibontogatta, összevonta a homlokát, már t. i. nem a kép, hanem Csók s egy jó félórás beszédet tartott a művészi pálya nehézségeiről, tövises voltáról s oda lyukadt ki, hogy lám ő 10-12 évi piktorkodása után most jött reá, hogy semmit se tud. (Pedig épp akkortájban kapott valami fene külföldi aranyérmet.) Mindjárt észrevettem, hogy valami nagy baj van a mezítelen bácsival, szörnyen restelte tán, hogy nincsen ruha rajta. Megsajnáltam fiatal, leforrázott művészjelöltemet: - „Hiszen vannak még itt, más egyéb dolgok is!" - szólottam magam is elszontyolodva. - „Hát miért nem ezt mutatja fiatalember - kérdezte Csók. Látja ezekben van egyéniség, eredetiség. A karikatúrára igazán tehetsége van." Ezzel bocsátotta el: Keserű pirula, édesgyökér porban, egy olyan fiatal, nagyra vágyó léleknek, aki legalább is Munkácsy Mihály akar lenni." S fiatalemberünk ment az iparművészeti iskolába széklábat faragni. Akkor is többet tudott már annál, mint amennyit ott tanítanak. Dicséretére lehet mondani, hogy másfél évet becsülettel lehúzott ott. „Az alatt 15

1 Pesthy Pál (Uzdborjád, 1873. júl. 9. - Sárszentlőrinc, 1952. máj. 7.): politikus, jogász. Középiskoláit Bonyhádon és Selmecbányán végezte. A budapesti tudományegyetemen jogtudományi doktori oklevelet szerzett, bíró szakvizsgát tett (1899). Tanulmányai befejezése után nagyobb külföldi tanulmányúton járt Németországban, Dániában és Olaszországban. Pakson járási albíró (1900 - 1908), Szekszárdon járásbíró (1908 - 1914), törvényszéki elnök (1914-1922), kúriai bírói címmel (1921-től). Gr. Bethlen István politikai baráti köréhez tartozott, részt vett az Egységes Párt megalakításában (1922), a párt alelnöke (1923-1929), elnöke (1929-1931), a Nemzeti Egység Pártja társelnöke (1936-tól). Kormánypárti programmal nemzetgyűlési képviselő (1927 1939), a nemzetgyűlés második alelnöke (1923. júl. - 1924. márc.). Igazságügy-miniszterként (1924. márc. 13. - 1929. jan. 8.) nevéhez fűződik - többek között - a polgári eljárás és az igazságügyi szervezet módosításáról (1925. évi VIII. tc.), valamint az országgyűlés felsőházáról szóló törvény megalkotása (1926. XXII. tc.). A Földbirtokrendezés Pénzügyi Lebonyolítására Alakult Szövetkezet (1929-től) és az Országos Földhitelintézet elnöke (1936-tól), a Felsőház tagja (1940-1944). - HÍRN 1930, 9-10., KOLLEGA TARSOLY XV. 2005, 710. 15

2 TMÚ 1924. máj 31. 478