Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében

hegedűzenét hallgattak, énekeltek, táncoltak, vagy csak hangoskodtak, de találunk adatot táblajátékokra, például a dámára vagy sakkra is. Nemcsak a söntésben folyt a játék, hanem a szomszédos helyiségekben is. Pénzben tilos volt játszani és tilos volt a hamis játék is, akit tetten értek, szigorúan megbüntették. A szórakozás persze nem egyszer veszekedésbe, és komoly sérülésekkel végződő verekedésbe, torkollott. Sokszor még az éjszakai csendet sem tartották be, a kocsmából részegen, hangoskodva indultak haza, zenével, énekléssel, ordítozással felverve a falvak nyugalmát, sőt útközben mindenféle kihágásokat is elkövettek. A záróra figyelmen kívül hagyásával együtt járt a csendháborítás, az ének, a tánc, és a fenti kihágásokon túl olykor tiltott lövöldözésre is sor került. Az ilyen szabados viselkedés, úgy látszik, mind gyakrabban fordult elő, nem egyszer még a zenészeket is bírságolták. A protestáns paraszti értékrend egyik jellemző területe a munkaerkölcs, melyet alapvetően a paraszti létfeltételek határoztak meg, de voltak valláserkölcsi indítékai is. A közösség által kialakított individuális erkölcskódex legfőbb parancsa a szorgalom volt. A faluközösségi értékmérőnek megfelelően, a közösségi szokások, hagyományok figyelembevételével értékrendbe sorolta az egyes személyeket. Az értékrend, amely szerint a közösség kategorizált, rendkívül összetett, bonyolult mérőrendszer volt. Összetettségében magába foglalta az élet minden területén ható értékrendek sokaságát. Ennek a szigorú értékrendnek nem mindenki tudott megfelelni, nem mindenki tudta emberi gyengeségeit legyőzni. 1

8 így a hanyag munkavégzés általában együtt járt - egy másik alapvető erény, a józanság ellentétével -, a részegeskedéssel. A józanság ótestamentumi erénye mélyen benne gyökerezett a paraszti gondolkodásban. A részegséget nagy szerencsétlenségnek tartották, olyan szenvedélynek, mely romlásba taszíthatta nemcsak a részegeskedőt, hanem családját is. A részeges ember megbízhatatlan, dolog- és templomkerülő, káromkodó, pazarló is, tehát a túlzott italozás olyan bűn, amely a törvénysértések egész sorát idézi elő. A részeges ember a közösség számára elveszett. Kiérdemelte a közösség megvetését, sőt még utódaira is kihatott a lenézés, s még halálában is megmutatkozott, hisz dísztelen, pap, harangozás és búcsúztatás nélküli ún. szamártemetést kapott a hagyományos temetési szertartás helyett. A decsi református egyház anyakönyve szerint 1774. március 23-án ilyen módon temették el Posgai Andrást, ki „gyakorlott Részegségében a vízbe holt". Több hasonló esetet örökített meg a decsi községi és a pilisi egyházi jegyzőkönyv is.

1

9 1

8 BALÁZS KOVÁCS 1996, 302-303. 1

9 A magyar nép a születést, a házasságot és a halált tartotta és élet három nagy szükségének, az emberi élet három olyan elkülönülő állomásának, amelyek előttünk sokszor rejtve maradtak, de még a korabeli természettudományos vizsgálódás számára is megfejthetetlenek voltak, ugyanakkor az ősöktől áthagyományozott babonák, hiedelmek fonódtak köréjük, s így félelmetes titkokat, rejtelmeket hordoztak. Mindenki fájdalom közepette jött a világra, és fájdalmat okozva hagyta azt el, ez utóbbit az elhunyt halála okozta a hozzátartozóknak. A halottakat általában a temető földjében helyezték örök nyugalomra. A temetésnek minden faluban hagyományosan kialakult ideje és rendje volt. Rendszerint kora délután zajlott le. Általános hit szerint úgy kellett kezdődnie, hogy legkésőbb napszálltáig be legyen húzva a hant. A halottat búcsúztató és áldó egyházi szertartás után került sor a halott elbúcsúztatására hozzátartozóitól. Az egyszerűbb és az énekes temetéseken általában a kántor, a rektor vagy valamely verselő parasztember: a búcsúztató mondta ezt el, míg a gazdagabb, prédikációs temetéseken maga a pap olvasta fel. A református magyarok lakta Sárközben az elhunyt vagyoni állapotától, tekintélyétől függően igen változatosan alakult a temetési szertartások milyensége. Két prédikációval és búcsúztatóval temették az egyház lelkipásztorait és közvetlen hozzátartozóikat. Például így búcsúztak el a decsiek a 31 esztendeig községükben szolgált Dömsödi Nagy József prédikátortól, 1798. október 11 -én. Prédikáció és a „Rector által versekkel való" búcsúztatás járt a falu tisztségviselőinek (bíró, esküdtek, presbiterek) és a birtokos parasztpolgároknak és családjaiknak. Solemnis (azaz ünnepi) prédikációval temették az öregeket és a gazdagabb iljakat. Prédikációs temetést kaptak a falu birtokkal rendelkező lakosai. Énekszóval a pár napos gyermekeket, vándorló legényeket és a szegényeket temették. A csak harangszóval való temetés a nem református vallásúakat (pl. görögkeleti vallású rácokat) és a nagyon szegényeket (koldusokat), ismeretleneket illette meg. Ingyenes temetés (gratuitum funus) járt az uradalom tisztségviselőinek, alkalmazottainak, Deesen pl. Nemes Bese Ferenc vincellérnek. Megszégyenítő - jóllehet még kulturálisan szabályozott normák közé foglalt - temetése volt azoknak, akik semmibe vették a közösségi normákat, megsértették az uralkodó erkölcsi értékrendet. Például a kivégzetteknek, az eklézsiakövetést megtagadóknak és az olyan javíthatatlan korhelyeknek, akik részegségükben lelték halálukat. Ezek ún. szamártemetést kaptak. Az egyházzal szemben nagy bűnt elkövetett személyeket a temetőn kívül a temető árkában, egyházi szertartás és szokásos kikísérés nélkül temették el. A falu társadalma és az egyház ezektől teljesen megtagadta a végtisztesség hagyományos szolgáltatásait. Temetésük tulajdonképpen afféle ellentemetés volt mindannak a hiánya, fordítottja, ami a tisztességes halandót megillette. A holttestet mosdatni, öltöztetni senki nem ment, és nem is mehetett. Az ilyenek számára tilos volt a közösségi figyelem és segítségnyújtás: „a község közül senki feléje ne menjen, se sirató, se koporsócsináló, se sírásó, hanem temesse el a maga Háza népe, a mint tudja, de nem a közönséges Temető helyben, hanem egyéb magános helyben, s még pedig távol a közönséges Temetőhelytül az maga gyalázattyára". Sem nem siratták, sem nem 96