Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében

A decsi Ádés Pálné panaszt tett 1845. július 6-án a községi tanács előtt arról, hogy férje naponként a „kotsmákban dévajkodik, a dolog helett részegeskedésnek adván magát úgyannyira hogy már eddig is mint egy 50 forint tartozásai volnának a Detsi Kotsmákba, - és tsak szölleje termésére bizna", melyet ő és fia költséggel és sok munkával müveinek, és a férje ebből akaija kifizetni adósságait. Azt kéri, hogy munkájukért ők is részesedhessenek a szőlő hasznából. Annál is inkább, mivel már Golperger Ferenc és Bárdos Illés kocsmárosoknak megtiltotta a tanács, hogy hitelben bort, vagy egyéb italt „Adés Pál virrasztották - hacsak nem titokban valamely családtagja. Nem búcsúztatták, s a temetőben - ahová egy trágyásszekér vitte ki senki sem kísérte. Harangozni sem harangozhattak rá. Testét csak a maguk védelmében kapartatták el a falubeliek, lehetőleg valami szegénnyel vagy idegennel. A szamártemetés rendkívüli elrettentő erejével alapjában véve a megtartó közösségi hagyományok védelmét szolgálta. Maga az elnevezés bibliai eredetű. Az ókori Palesztinában Juda földjén nem a ló, hanem a szamár volt a lovaglásra, teherhordásra használt állat. Amikor Jeruzsálemben egy-egy ilyen állat elhullott, nem temették el, hanem kivitték a városból, és a kapukon kívül temetetlenül hagyták. Annak az embernek, aki bűnt követett el, holta után hasomló sors jutott. A szamártemetésen eredetileg olyan eltakarittatást értettek, amilyen az elhullott szamárnak jutott, tehát eltemetetlenséget. Később változik a fogalom tartalma: ekkor már az egyházi szertartás nélküli dísztelen temetést is jelentette. A 16-17. századi református egyházi feljegyzések is ezt bizonyítják. 1653-ban írta Medgyesi Pál „Erdély s egész magyar nép hármas jajjá" című munkájában, hogy „az illendő pompa nélkül való temetség szamártemetés is isten átka". Az 1654. évi farkasdi zsinat határozatából ismerjük e szertartás lefolyását: „A részegségben megholt embereknek szamár temetések legyen: Harangozás, ének szóval ki követés, az népnek kisérése az olyaténokkal sem illendő és az közönséges temetőn se adassék hely temetésekre ". A Sárköz református magyar polgárai között szép számmal találunk olyan személyeket, akik hasonlóképpen kerültek a temetőkertbe. Például így temették el Ocsényben 1831. augusztus 7-én az 54 éves Katona Nagy Istvánt, ki mint „ vallástalan. Istenkáromló, templomba nem járó, Urvatsorával nem élő" tisztességtétel nélkül temettetett. A 18. század utolsó évtizedeiben már a részegségben elhaltakat is a temetőben temették el. 1780-ban Nagy Istvánt, majd 1789-ben ifjabb Varga Andrást. A humorra mindig érzékeny népi rímfaragók megörökítették a részegségben elhunytak emlékét, sajátos sírfeliratokat fogalmaztak, melyekben kipellengérezték őket. Ezeket az ún. nevető fejfákat ugyan senki sem látta valójában, de mindenki hallott róluk. Ezek csak a folklór elemei, de akár fejfára is íródhattak volna. Mihály András volt a nevem, amíg éltem mikor nem reméltem, az útról letértem, a hídról leestem, a nyakamat szegtem, Isten bocsássa meg bűnöm, aki részeg otthon üljön. Itt nyugszik Beke János teste Aki életének napjaiban A kocsmát leste Sokat háborgatta őt a spiritusz Nyugtassa meg üt a Jézus Krisztus. xxx xxx Itt nyugszik az Úrban Kovács Sebestyén Nem vágtató paripa gázolt át a testén. Ittasan beesett a mocsár közepébe így halt meg részegen vízi betegségben. Itt nyugszik az én kedves feleségem, Annám, Akit életébe már látni nem kívánnám. Teljes világ életébe Nem sok kárt tett kenderébe. Józan sohasem vót, így hát nem nagy kár, hogy megholt. Végrendelet szerint itt nyugszanak hárman Nagy Pál s mellette bor két butéliában. xxx XXX Boldogan halt meg Balázsi Vince, ivás közben rogyott rá a borospince. xxx - BALÁZS KOVÁCS 1994, 70. Cserepes András leült a székre, a gutaütés egy helyben érte; de az vót itten a nagyobb és főbb dolog, előbb a hordóval igen tanácskozott. 97