Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Gerhard Péter: Váradi Antal és Herczeg Ferenc asszimilációja önéletírásaik tükrében

bosnyákok (tulajdonképpen horvátok) révén sajátította el, ahogy később Váradi Antalra is ragadt valamennyi e nyelvből, amikor ők is ebbe a jelentős bosnyák népességgel rendelkező városrészbe költöztek és kizárólagos megélhetési forrásuk az albérlőtartás lett. Váradi Pécsett fejezte be elemi iskoláit, majd a cisztercieknél végezte el a gimnáziumot 1863 és 1871 között. Az első években nem találta helyét az iskolában, nem élvezte a tanulást, diáktársai mellőzték, úgyhogy inkább csak olvasgatott, főleg Jókait. Emlékiratai szerint hat éves korában egy előadást látva lett a színház rajongója. A gimnázium negyedik osztályától hirtelen megváltozott. Megkedvelte a tanulást, barátokra tett szert. Barátai között, nevükből ítélve, egyaránt lehettek magyar és német eredetűek. Ekkoriban kezdődött a költészet iránti érdeklődése, verstan tanára, Vutkovich Sándor hatására. Tagja lett az irodalmi önképző körnek, egyre több verset írt, amelyek a kör évkönyvében jelentek meg. Hetedikes korában Váradi német nyelven is próbálkozott, ekkor ugyanis több tárcája és verse jelent meg a jó barátja, Gutmann Joákim által szerkesztett Fünfkirchner Zeitungban.'

8 Nem sokkal ezután viszont már a Pécsi Lapok színi referense volt, igaz, kritikái név nélkül jelentek meg. Ebben az időben, édesanyja anyagi gondjai miatt, házitanítóként jutott némi jövedelemhez. Még a gimnáziumban elhatározta, hogy beiratkozik a pesti egyetemre, de ehhez előbb megélhetéséről kellett gondoskodnia. Apja két régi barátjához fordult, akik közül Müller Péter igazgató hajlandó volt alkalmazni Váradit iskolájában, a terézvárosi reáliskolában. Itt magyar és német nyelvet tanított.

1

9 Ambícióit és páratlan tenni akarását Szinnyeyhez írt önéletrajzi levelében indokolta meg a legplasztikusabban: „1871 őszén, a legszomorúbb családi viszonyok s nyomasztó szegénység terhével jöttem Pestre a bölcseleti szak hallgatására. Szegény beteges édesanyámat Pécsett kellett hagynom a legküzdelmesebb helyzetben. Egy remény biztatott, hogy tízszerezett iparkodás és munkásság hamarabb a czélhoz vezetnek, s akkor segítve lesz rajtunk. Isten is úgy akarta, s én alig húsz éves koromban főgymnásiumokra képesített magyar és német nyelv- és irodalomtanár s bölcsészettudor voltam.

,A

0 Váradi egyetemi tanulmányai mellett azonnal belevetette magát az irodalmi és a színházi életbe. Új barátai az ugyanide betörni vágyó magyar fiatalokból kerültek ki, közülük is elsősorban azokból, akik a Magyar utcai Gól kávéházba jártak. Az egyetemmel párhuzamosan a színitanodát is látogatta, ahol 1876-tól a költészet és az esztétika tanára, majd egy évre rá a tanoda titkára lett, 1898 és 1908 között pedig az akkor már az Országos Színművészeti Akadémia nevet viselő intézmény igazgatói posztját is betöltötte. Pestre feljutva hamarosan egyre több versét sikerült megjelentetnie különböző lapokban, hamarosan pedig több újságnak is állandó munkatársa lett. Első nagy sikerét evangéliumi témájú színművével, az Iskariót-tal érte el a Nemzeti Színházban, amelyet még akkor írt, amikor friss diplomásként a terézvárosi reáliskolában volt némettanár. A terézvárosi iskola után a budai főreáliskolában nyerte el első rendes tanári állását. Időközben magához vette elszegényedett édesanyját. Hol Budán, de lehetőleg inkább Pesten béreltek lakást, mivel Váradi nem szeretett Budán tanítani: a Vízivárosban lévő iskolát ugyan kedvelte, de túl messze feküdt legfontosabb szenvedélyének helyszínétől, a Nemzeti Színháztól. Másfelől Buda túlnyomóan német jellege is zavarta. Az Emlékeimben a következőképpen látta viszonyát a budaiakhoz: „ Valóságos missziót teljesítettem én Budán. Amikor a magyar nyelv és irodalom tanítását megkezdettem, meglehetős idegen kiejtés és szellem uralkodott az ifjúság egyrésze között. Megkedveltettem a magyar nyelvet és irodalmat. A Révay Kört jolvirágoztattam s olyan évi díszgyűléseket tartottunk, amelyeken előkelő írók és tanférfiak vettek részt a szülőkkel együtt, akik közül nem egy könnyes szemekkel hallgatta fölolvasó vagy szavaló fiát s könyein át mosolyogva sóhajtott föl: - Gott, wenn ich 's nur vestehn möcht!

4'... A mai apák és anyák már mind értenek ezen a szép nyelven.

,4

2 Máskor viszont éppen az asszimilálódó németek váltak maliciózus megjegyzéseinek céltáblájává, például a Nemzeti Színház dekorátora, „(...) az öreg Dorogi, aki sült német létére magtanult magyarul, magyar emberré lett: mindig magyarul beszélt a Nemzeti színpadon, legfellebb, ha kifogyott a magyar káromkodásból, akkor fogott lopva egy-egy germán gorombasághoz ".

4

3 3

8 Uo. 79. 3

9 Uo. 96. 4

0 OSZK Kézirattár Quart. Hung. 2523. 78. f. 4

1 „Istenem, bárcsak érteném!" 4

2 VÁRADI 1904,252. 4

3 Uo. 70. 472