Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Binder Borbála: „Szegezik koporsóm, ez itt az én sorsom.”

kollektív viselkedési program az életút fordulópontjaira, s ennek részeként a veszteség, a krízisek elviselésére, áthidalására. A gyászrítusoknál a cél a továbbélőket ért veszteség lehetőleg rugalmas feldolgozása: a test eltávolítása az élők közül, gondoskodás a testről, lélekről, gondoskodás a gyászolókról. "

25 A közösség, amely nemzedékeken át hordozta, tovább adta a rítusokat, megkövetelte azok betartását, ezzel segítették a gyász feldolgozását, megszabták a gyászolás menetét. Még a gyászoló viselkedését is „előírták". A gyászolónak csendesen, halkan (nem illett mosolyogni, nevetni, szórakozni menni) kellett élnie, a gyászév végéig. A mély gyász idejére csak fekete ruhákat viselhetett. A temetésre lehetőleg mindenki elment, ruháján a gyásznak valamilyen jelét viselte, fontos volt a fejfedő: nőknél gyászkendő vagy gyászfátyol, férfiaknál a fekete kalap. Megvolt a rítusa az étkezésnek, alvásnak, a lakás átrendezésének, kitakarításának, a halott körüli munka vállalásának, elvégzésének és a toron való részvételnek. A rítusok segítettek abban, hogy a gyászoló ki tudja sírni magát, ki tudja fejezni és le tudja vezetni bánatát, meg tudjon könnyebbülni azáltal, hogy a közösségben felszínre tudja hozni fájdalmát. A gyászolót körülvette a család, barátok, nem illet őt magára hagyni. Vigasztalták, segítséget nyújtottak számára a mindennapi élet teendőiben, átalakításában. A vallások is komoly segítséget nyújtottak. A temetés rítusa, a temetőkultusz, a gyászmisék, az emlékharang, az imák, a zsoltárok mind-mind segítettek a fájdalom feldolgozásban. Az 1950-es, 1960-as évektől a kezdett halálkultúra erősen megváltozni. A lokális kultúrák háttérbe szorultak, a globális jegyeket tartalmazók viszont terjedtek. A rítusok nagy része eltűnt, vagy átalakult. Ma már sok helyen nem is viselnek feketét gyászként, általában a gyász részleges, vagy teljes elutasítása következett be. Azt tartják helyesnek, ha az ember nem adja jelét fájdalmának, nem beszél róla, hamar visszatér munkájához, és úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. A mai kutatások szerint azonban az át nem élt, fel nem dolgozott gyász egy életen át hat. A technikai fejlődéssel kialakult a „közhalál" a kórházakban, vagyis az egyénileg kihordott halál a környezettől, családtól elszakítva, a kórház előírásai szerint történő halál. Az egészségügy csak a testet tudja ellátni, az érzelmek háttérbe szorulnak, majd ezt követi az intézményes temetés. Eleget kell tenni a bürokratikus teendőknek, majd a hozzátartozó elmegy egy temetkezési vállalathoz és megrendeli a temetést, melyet a vállalat bonyolít le, a gyászoló megköszöni a részvétnyilvánításokat egy újságban. A társadalmi részvétel, a baráti segítség kezd háttérbe szorulni, ember és ember helyett, ember és intézmény kapcsolata kerül előtérbe.

26 A gyászmenetet - elsősorban forgalmi okokból - kitiltották az utcákból. 7 A visszafogottabban urbanizálódó vidék azonban még őriz valamennyi hagyományt. A temetésen találkoznak egymással a távolabbi családtagok, cigányoknál még él a virrasztás is. A lelkész általában ismerte az elhunytat, az ő személyéhez kapcsolódik a temetési igehirdetés, és még előfordul, hogy rokon viszi a keresztet a menet élén. De a városi temetés már lassan formasággá válik. A pap nem tudja, hogy kit temet, rutinszerű beszédet mond, a temetési menetben a világ dolgairól beszélgetnek az emberek. Végeredményben arról, van szó, hogy régebben már kisgyermekkorban megkezdődött a gyász szocializálása, - főként a rítusokon keresztül. Régen beköltözött a halál és a temetés képe, szaga, színei, ízei, tettei a család házába.

28 Több idős adatközlő mesélte, hogy ő kisgyermekként még látta a tisztaszobában felravatalozott nagyszüleit, megnézte, hogy az asztalos hogyan készíti a koporsót, vagy hogyan dísztik a gyászkocsit a temetésre. A régi rítusok tehát eltűnnek, vagy átalakulnak, de ezzel párhuzamosan újak is létrejönnek. Az egyház eleinte tiltotta a hamvasztást, mivel az pogány szokásból ered, később azonban elfogadta. Ma már lehet a hamvakat is megáldani, a hamvak felett tartani egyházi szertartást. Ezzel kapcsolatban két felfogás érvényesül: Az egyik, hogy a hamvasztás természetellenes, nehezíti a feltámadásba vetett hitet. A másik épp ellenkezőleg - a hamvazószerdából, a „porból lettünk, porrá leszünk" gondolatból kiindulva - a vallási felfogás megerősítésének tartja.

29 A hamvak szétszórásának különböző rítusai azonban még csak most kezdenek kialakulni: szét lehet szórni erdőkben, folyókban, tavakban, haza is lehet vinni őket. A hamvasztáson is részt lehet venni. Ma már kezd szokássá válni, hogy a hamvasztáshoz szépen felöltöztetik a holttestet, a családtagok segíthetnek a halott mosdatásában, öltöztetésében. Itt tehát a régi szokásokból kezd 25 POLCZ2001,117. 26 POLCZ 2001, 117-121. 27 POLCZ 1998, 16. 28 POLCZ 2001, 124. 29 POLCZ 1998,20.