Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

egyszerű jelek (pl. az említett forgács) vagy az illető mesterség jellemző jelvényei (pl. kés, hordó, csizma stb.) voltak. A reklámozás e néma fogásai azonban nem voltak elegendők; ezeken kívül még zene, harsány kiáltozások, előzetes bemutatók, a közönség sorai közé szórt mintadarabok és még sok más trükk is szolgálta a figyelemfelkeltést és a meggyőződést. A vásárok legfontosabb, eredeti kezdőnapja a vasárnap volt. Az egyház kezdettől fogva ellenezte a vasárnapi vásártartást, és az így általában el is maradt. Helyébe legnépszerűbb vásárnappá a hétfő lépett elő. A legtöbb vásártartó helynek évi négy vására volt, a négy évszaknak megfelelően, és egy-egy vásár leggyakrabban két napon át tartott. Mégpedig úgy, hogy az állatvásárt követte a kirakodóvásár. Ennek a rendnek igen kézenfekvő gyakorlati oka volt. Az tudniillik, hogy a parasztok az állat- és terményvásárokon eladva különböző árukat, pénzhez jutottak, amivel aztán a kirakodóvásárban iparcikkeket, eszközöket, szerszámokat, háztartási tárgyakat, ruházati cikkeket stb. vásárolhattak. A vásárok megtartása, időpontjai követték a vonzáskörzet természeti viszonyait, termelési ciklusait, a növény- és állatvilág biológiai periodizációját. De tekintettel voltak a környék vásárhelyeinek vásártartási időpontjaira is. Az ütközéseket kerülték, sőt arra törekedtek, hogy az egyik vásárról kényelmesen el lehessen érni a másikat. Téli vásárokon kész disznót, azaz levágásra szánt sertést árusítottak leginkább. Legtöbbször nem a vásártérről, hanem otthonról, mert a hízott sertést nem lehetett törni a felhajtással, különösen nem a szekerezéssel. Jószágot nem nagyon vettek, mert a téli tartást nemigen vállalták. A téli vásárok forgalmát nagyban befolyásolta az időjárás alakulása. Nagy hidegben nem lehetett jelentős vásárt tartani, mert el se indultak a vásárra. Ha pedig sok volt a hó vagy éppen olvadt, az utak járhatatlansága miatt csökkent a forgalom. A téli vásárokon - ahogy a közvélemény tartotta - különben is csak a lusták, az időben semmiről sem gondoskodók vásároltak, vagy a szegények, akik tartalékaikból kifogytak. A téli vásároknak általában kicsi volt a felhozataluk, ebből következően a téli vásárok voltak a legdrágábbak. A tavaszi vásáron viszont sok választási malac, borjú, csikó cserélt gazdát. Ekkor válogatták és vásárolták össze a továbbtartásra és tenyésztésre alkalmas, kiszemelt fiatal állatokat, és ilyenkor volt a legnagyobb vására a mezőgazdasági eszközöknek, faeszközöknek. Ekkor vitték vásárra a legtöbb (sózott, füstölt) szalonnát, a téli disznó vágásoknál félretett, eladásra előkészített nem kis mennyiséget. Korábban, a böjtre készülve, egyes helyekről hordószámra vitték el a halat (hasított, sózott, szárított, esetleg füstölt állapotban), a csíkot, az olajat, savanyú káposztát, az új bort, a pálinkát. De nagy volt az érdeklődés a tavaszi vetésekhez szükséges vetőmag iránt is. Bortermelő vidékeken ekkor kezdték meg árusítani az új bort. A kirakodóvásárokon ilyenkor fogyott a legtöbb mezőgazdasági eszköz, szerszám, cserépedény. A nyári vásárokat futó vásároknak is hívták, mert mindenki, az eladó is, a vevő is sietett haza a dolgát végezni. A nyári vásárokon az őszi-téli szükségletek beszerzésének előkészítése folyt. Ilyenkor olcsóbban lehetett kapni általában mindent, mint az őszi vagy téli vásárokon. Ennek ellenére az őszi vásárok voltak a legkeresettebbek. Különösen jelentősek voltak a terményvásárok, sokan azonnal értékesítették az új termést, mások pedig felvásárolták esetleg azzal a céllal, hogy eltartják addig, amíg jobb pénzért el tudják adni, télen vagy tavasszal (pl. a kukoricát).