Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

kereskedő, a rászedett fuvaros, a rafinált boltos-kereskedő zsidó, a mindenfélében vásározó székely, a vándorárus tót, a csaló kupec, a cigány lókupec, a hírt hordó-vivő vásári koldus, a vásár adottságait kihasználó szemfüles diák, szabadságos katona, vándor mesterlegény, az ingyenélő vásári fogdmeg. Ezt a bizalmatlanságot fejezi ki a vásári pénzkezelés, pénztartás sokféle módja is. Általában dugták a pénzt, akár hozták, akár vitték. A közbiztonság a 19. század derekán nem volt valami jó, korábban meg annyira sem. Tehát nagyon vigyázni kellett a pénzre, jobban mondva minden értékkel bíró tárgyra, eszközre, mert hamar prédává lehetett. Igen sok vásári kocsin az alj deszkához lesrófolt, erős faláda, a pénzesláda úgy-ahogy megoldotta a kérdést. A láda kulcsát a nyakukban hordták. A kocsit sem éjjel, sem nappal el nem hagyták. Éjszakázáskor a szekérállásokban vagy akár a szabad ég alatt a szekereken aludtak, sőt ha többen voltak, még felváltva őrködtek is. Nem minden pénzt, értéket tartottak pénzesládában, hanem különböző módokon elrejtették. Általános volt, hogy a keszkenőbe bekötött pénzt a nyakukba kötötték, a mellükre szorították. Nyakba akasztható bőrerszényekről, pénzeszacskóról is tudunk. A kofák jellegzetes pénztartó eszköze a kötőpénztartó volt. Két fajtája ismert: az egyik önmaga volt a kötő és két, ritkán három zsebe volt. A másik fajta nem volt ilyen egyszerű. A kötőpénztartó elé egy másik, közönséges kötőt is kötöttek, ami teljesen elfedte a kötőpénztartót, a zsebeket. A magukban járó vásározók bevarrták a pénzüket a kabátjukba, szűrükbe, vagy eltették a csizmaszárba, a kalapba, süvegkarimába, stb.

101 Bármilyen óvatosak voltak is azonban, minden vásárban esett lopás, sőt a sokadalmak lazább viszonyai gyakran adtak alkalmat bűntettek elkövetésére is. Nemcsak a lopásoktól és a még ennél is komolyabb bűntettektől kellett tartaniuk a vásározóknak, hanem a sokkal általánosabb vásári csalásoktól is. A tapasztalt vásározó számolt ezzel, ha valaki mégis pórul járt, nemigen sajnálkoztak rajta, mert hiszen „szemesnek áll a világ" - mondták. Vásári csalásokra mindenütt sor került, mindenütt kínálkozott alkalom, a leggyakoribb mégis az állatvásáron volt. Az állatvásári csalások ellen is csak széles körű tájékozottsággal: jó ember- és áru-, ebben az esetben állatismerettel lehetett védekezni. Ismerni kellett pl. a csalárd kupecfogásokat. Minthogy a sikerült, bevált csalást a vásári közvélemény nem nagyon ítélte el, hanem inkább bravúrosnak tartotta, a károsultak nemigen beszéltek róla. A becsapottakat - különösen, ha nem voltak valami nagyon rokonszenvesek - kicsúfolták. A vásári csalások sajátos csoportját alkották a szerencsejátékok, jobban mondva a csaláson alapuló szerencsejátékok. Legtöbbjük egyfajta kártyajáték volt. A vásárrendtartások mindegyike tiltotta ezeket, de majdnem eredménytelenül. A tiltott szerencsejátékok hol itt, hol ott ütötték föl a vásárterek szélein, szegletein sátrukat, s ha jött a rendőr, vagy mindent összecsapva továbbálltak, vagy gyorsan átalakultak békés, jámbor kártyázókká. A sokféle vásári csalás ellenében kívántak hatni, a vásári rendtartásokon kívül a céhek, majd az ipartársulatok és ipartestületek vásári szabályzatai is. A vásározók részéről pedig a kommendálás, az ajánlás mutatkozott a legjobb módszernek a csalás ellen. Azzal, hogy a vásározó iparosok kirekesztették maguk közül a kontárokat, a közismerten rossz, gyenge mestereket, a csalókat, hogy eleve tartózkodóak voltak az idegen, nem ismert mesterekkel szemben - azt is elősegítették, hogy több vevő hosszú-hosszú időn át ugyanattól a mestertől vásárolt; szinte állandósult árus-vevő párok alakultak ki. Az ál lat vásároknál ezt a csalást kivédő funkciót töltötték be a szenzálok és egyéb közvetítők is, akik ismerve minden eladót, minden eladásra szánt jószágot, állatot vagy másféle árucikket, de vevőkörüket is, sok csalást kikerültek, lehetetlenné tettek. A vevők teljes bizalmát kellett élveznie azoknak, akik mintából árusítottak. Mintából való árusítással főleg nagy mennyiségű terményeket (kenyérgabona, csöves és morzsolt kukorica, bor, stb.) adtak-vettek. A jó vásárhoz sokféle figyelemfelkeltő felhívás és reklám kellett, mivel a vevők és az eladók többségében nem ismerték egymást és legtöbbször meglehetősen éles volt a konkurenciaharc is. A komolyabb mesterek és kereskedők festett cégtáblát is vittek magukkal és messziről látható helyre függesztették: a név, a foglalkozás, esetleg még a lakóhely volt rajta feltüntetve. Régies szokás volt az ún. vásárzászló kitűzése: a bódék és a sátrak tetejére erősítették, hogy a vevőket már messziről odacsalogassák vele. (Eredetileg a vásárnyitás, vásárkezdés jele volt.) A műhelyek és üzletek előtti cégéreket vagy azok hasonmásait sokan a vásárra is vitték magukkal: ezek 1 Vándor anekdotaként mesélik még napjainkban is annak a kofának az esetét akitől egy férfi az alsószoknya alá kötött pénzét lopta el. A csendőr kérdésére, miszerint nem érezte-e amikor a szoknyája alatt matatott az illető, azt válaszolta: „éreztem, éreztem hogy ott nyúlkál, de azt gondoltam, hogy tisztességes a szándéka. "