Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 29. (Szekszárd, 2007)

Sümegi József: Búcsújárás, zarándoklat a középkori Tolna megyében

bebagyulálva kétrét görnyedve, botra támaszkodva jöttek ki a templomból, azután ki a faluból, fel a hegyre valamennyien. Mikor már mind kitakarodott, kérdi a török: - Hát a lányok hol vannak? - Most mentek ki, felséges szultán, Fölsége szemei láttára. - De hiszen azok vénasszonyok voltak mind! - Csak a ruhájuk volt vénasszonyi ruha - monda a bíró s nagy hirtelen egy kis hazugságot gondolt ki hozzá -, mert mi nekünk az a törvényünk, hogy új kenyértől új borig az eladó leányoknak férfival vagy legénnyel szóba sem szabad állani. Annak okáért kiküldjük őket szőlőt őrizni a hegyre, még pedig egyenesen a templomból kell nékik odamenni. - Te hitetlen kutya, te most én nekem hazugságot mondottál, és ezért neked fejedet vétetem. Mert hát mire való volt nekik vénasszonyruhába bújni? - Grácia fejemnek, fölséges szultán, az asszonyi öltözetet azért kell fölvenniök, hogy ezzel eltitkolhassák leányi voltukat és megőrizzék tisztességüket. Mert sok a csatangoló és a világi nép romlott. Mikor a szultán látta, hogy a magyarok milyen nagyon őrzik a leányaik tisztességét, megkegyelmezett a falunak, még csak a templomot sem gyújtotta fel, még most is úgy áll, mint akkor. Egyszersmind kidoboltatta, hogy halál fia lesz, aki a szőlőhegy felé csak nézni is mer a törökök közül, de viszont amely leány hat héten belül be mer jönni a faluba, azt menten kapják el és vigyék el Krimiába. Minthogy pedig, mégis gyanakodott, hogy hátha bolonddá tették, azt is kihirdette, hogy „a ki pedig a leányoknak ételt mer vinni, karóra húzatja. " Bizony éhen is haltak volna a szegény leányok mind, ha a legények nem hordtak volna fel nekik ennivalót titkon, életveszedelemmel. Mikor aztán hat hét múlva kitakarodott a török, a legények hírül vitték a lányoknak, hogy most már haza jöhetnek bátran. Haza is mentek szép énekszóval, éppen új borra. Etttől fogva az őcsényi, decsi lány mind a szőlőt őrzi hat hétig. "

90 A sárközi szőlőőrzésnek azonban gazdasági alapja is volt: Régen a vízi világban nagy madártömegek keltek útra az érésben lévő szőlőt megdézsmálni, ilyenkor a fiatalság „segített" a csőszöknek szőlőt őrizni, madarat hessegetni. „Az ügy volt - meséli Éva néne -, hogy szombaton anyám kalácsot sütött és más édességet készített össze. Azt betettük a kosárba, lekötöttük a legszebb szövött abrosszal, egy csokor virágot tettünk a tetejére. Aztán fejre a kosarat és a falu minden lánya énekszóval vonult ki a szőlőbe. A hálótanyán szalmát terítettünk le, eldeszkáztuk, betakartuk ponyvával, arra egy-egy szép vánkost raktunk. Egy hétig játszottunk, mulattunk, vasárnap este hazavonultunk, hétfőn újra visszajöttünk. - A seregélyeket riogatták el a szőlőben, nem a legényeket - állapítja meg K. Kovács János bácsi. - Azok esténként meglátogatták őket, ott is háltak. De azért nem volt karambol - mosolyodik el Eva néne. "

91 Szüretig tartott a szőlőőrzés, akkor eldanolták a legények: Kongatik már a kádakat,/ Hej, hajtik haza a lányokat./ Már a szőlőt is megszödik,/ Hej, a lányokat haza küldik A szőlőőrzés idején nagy készülődés volt a sárközi lányos házaknál. Az első igazán szép napon, rendesen szombat délelőtt kezdetét vette a sütés-főzés. Egy hétre valót kellett készíteni, ami nem kevés fáradsággal járt. Amikor elkészültek, a ház eladó lányai virággal díszített kosarakba rakták az ételeket, majd csoportokba, bandákba verődve, vidám nótaszóval elindultak a szőlőhegyek felé. A kosarakat a fejükön vitték. Egyesek közülük ágyneművel, lepedőkkel és vánkosokkal megrakodva tették meg az utat. Kiérve a hegyre, az egyik lány tanyájánál munkához láttak. Szépen kitakarították a tanyaépületet, a szoba földjét jó vastagon felhintették szalmával s a magukkal hozott ágyneműből ágyakat vetettek rá. Sebtében megterítették az asztalt is, majd a kóténak nevezett kereplőket véve kezükbe, elindultak a hegyi utakon madarat hessegetni. Közben a legények ugyancsak bandákba verődve járták a hegyet. Ha nem is tudták volna, hol járnak a lányok, elárulta őket vidám dalolásuk: BAKSAY 1917b, 284-285. KOVÁCS 1960. 298