Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

mert mindig volt valaki, aki úgy érezte az ő adagja kevesebb, mint a többié. Minden morzsát számon tartottak. Döntöttünk, - de nemcsak mi, hanem minden szobában -, elhatároztuk, mérleget készítünk és elmérjük a kenyeret. A tizenkét részre való felvágás után kiválasztottuk a körülbelüli átlag nagyságút és ahhoz mértük a többit. A fölöslegest levágtuk, a hiányt kipótoltuk. Majd a megmaradt részeket is elosztottuk. De ez sem volt elegendő. A kis kenyérkupacokat megszámoztuk és sorsot húztunk. így ment ez naponként. Akinek volt még valami értéke, azt élelemre cserélte. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy lábam pipaszár vastagságú. Nagyon lefogytam. Az ágyban való megfordulás is nehezemre esett. Orvoshoz mentem. Gyógyszert nem tudott adni. Ópiumot tudott csak adni. Mindenre azt adott. Tőle legalább elaludtam. A táborban rendkívüli cserekereskedelem alakult ki. Ilyet Budapesten sem lehetett látni a Teleki téren. Nem mondok nagyot, ha azt mondom, hogy talán még egy nagy áruházban sem lehet annyiféle árut kapni, mint itt. Egyszerű gombostűtől a női bundákig mindent árultak. Érdekesen alakultak az árfolyamok is. Szinte naponta változott a valuta, mintha tőzsdéről irányították volna. Egyik napon elterjedt, hogy a német márka nem ér semmit, akkor pengő volt a valuta. Másik nap a pengő értékének vesztét hirdették, nem adtak érte semmit. Állandó értékmérő a cigaretta maradt. Feltűnő volt, hogy nagyon sok pengő jár kézről-kézre. Voltak olyanok, akik a háború végén hozzájutottak a zászlóaljak, ezredek, de még a hadosztályok pénzkészletéhez is, magunkhoz vették, gondolván gazdag emberek lettek. Most láttam először 1000 pengőst. Nemcsak áruért adták, de naponként szemtanúi lehettünk, hogy a barakkok előtt 500-1000 pengős tételben verték a kártyát. Körülöttük meg egész nap zajlott a zsibvásár. Május 31. Ismét orvoshoz kellett mennem. Valamit javultam. Tíz tablettát kaptam, de lelkemre kötötték, nagyon takarékoskodjam vele. Igaz az is, hogy ilyen tablettát adtak a tyúkszemfájósoknak is. Ez a nap azonban meghozta a részleges gyógyulást is. Lakótársam Nagy Zoli, a Magyar Nemzeti Bank pénztervezője egy nagy tábla csokoládét adott. Az amerikaiak naponta kivitték magukhoz. Egész nap portrékat rajzolt a katonákról és munkájáért rengeteg csokoládét, cigarettát és egyéb csemegét kapott. Az egész táblát egyszerre megettem. Az ellátás pedig napról-napra romlott. Valaki kitalálta, hogy a konzerves doboz átalakítható gyorsforralóvá. A villanyvezeték egyik szálát rákötöttük a konzerves dobozra, a másik szálából pedig spirált formálva a dobozban lévő vízbe lógattuk. Főzhettünk is benne. De mit tudtunk főzni? Reggel elindultunk gyűjtő útra és a tábor területén vadlóherét gyűjtöttünk, azt főztük meg levesnek. A zsibvásárban lehetett vásárolni az étkezési csomagokból megmaradt feketekávéport. Újabb találmány. Kemény habbá lehetett felverni. Egész nap csipegetve nyalogattuk el a kávéhabot. Az éhezés mellett még nagyobb szenvedést jelentett az először jelentkező honvágy. Alig győztük vigasztalni egymást. Napokon keresztül nem szálltunk le ágyunkról. Beszélgetésünk témája is állandóan az otthon volt. Otthoni ételeket főztünk, ettünk, sütöttünk szóban, gondolatban. Június 1-5. Állapotom egyre romlott. A táborban többen meghaltak. Egyszerűen összeestek a gyöngeségtől. Nagyon el voltam keseredve. Nem volt biztos, hogy megérem-e a holnapot. Június 6. Esti sétára indultam és a Fő utcán találkoztam egy ismerősnek vélt emberrel. 0 is nézett, én is néztem. Elkerültük egymást, majd mindketten visszanéztünk. Félve kérdezte meg, hogy nem én vagyok-e a sárpilisi tanító. Nem tudom miért, de azt feleltem, hogy én őcsényi vagyok. Abban a pillanatban megismertem, Asztalos Sanyi volt a sárpilisi szomszédom. Nagyon megörültünk egymásnak. Június 11-23. Fogságba esésem 50. napja. Nagyon lassan teliének a napok a nagy tétlenségben és éhségben. Minden nap délután 3 órakor sorakoztunk, megszámolták, hogy megvagyunk-e. Bizonyára azt akarták tudni, élünk-e még. Szökésre nem igen gondolt senki, hiszen azzal a kondícióval nem lehetett volna messzire jutni. Összeírták az állami és egyházi hivatalnokokat. Külön a tanítókat, tanárokat. Összeírták azokat is akiknek családtagjai Németországban voltak. Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán haza mehetünk rövidesen. 316